DEPÓ – Boros Mihály és Kulifai Boldizsár kiállítása

[…]
Van két festő, akik közös műtermet bérelnek Cserkúton. Barátok; alkotóközösség a szó szoros értelmében, amiben az alkotás (a legfellengzősebb szavaink egyike) mi más lenne, mint munkálkodás, kétkezi munka, gondolkodás, álmodozás, agyalás, duma - az élet brikolázsa. (Hadd mondjak nagyot, de muszáj volt konok ábrázatukat felidéznem; Jasper Johns és Robert Rauschenberg, a LOFT-generáció két eminense az ötvenes évek New York-jában éppilyen nyughatatlanul faggatják az életet és a művészet valóságát.) Ezt az egyéves intenzív szakaszt tárják most elénk a Nádor Galéria jól ismert falain.

Sok minden van itt, ami megállásra késztet, de van egy pont, ahonnan, kifordítható az egész kiállítás. Ez a pont a sarokban látható - in-situ – graffiti, ami úgy készült, hogy húzott egy vonalat a Boldi, s erre válaszolt Misi – vagy fordítva. S ami erről eszembe jutott? Az nem más, mint az exquisite corps. S hogy mi is ez? Nehezen magyarítható, de talán úgy lehetne mondani: a tökéletes/kitűnő hulla, és ha még az etimologizálásnak is átadom magam, akkor hadtestnek, de itt még inkább: kétszemélyes hadosztálynak is mondom és értem. Az exquisite corps egy szürrealista technika a húszas évekből, amelynek során a szabadcsapat tagjai (művészek) egy összehajtott papírlapra írnak vagy rajzolnak anélkül, hogy látnák, mit csinál a másik. Felelgetős, bizarr társasjáték, ami a humort, a véletlent, az öntudatlant is visszacsempésző technika. Misi és Boldi ebbe a fehér foltba lehet életet –– amúgy meg a szürrealizmus jól csinálni bátorság, kiváltság, merészség kérdése is.

És ebben a felelgetős játékban, a felvetések interferenciájában mintegy nem mellesleg rétegről rétegre meg tudjuk vizsgálni ennek a festői világnak a szakmai magabiztosságát, fineszeit (vagy ahogy ma mondjuk: skill-jeit) is. Hogy egyszerre azt is kívül s belül lássuk, mit is tanultak ebben az iskolában?

A fiúk szerények: Depó-nak, lerakatnak mondják e vegyes természetű művek együttesét: itt állunk, itt tartunk 2025-ben, ezt csináljuk, ezt gondoljuk a világról.

Misi fémesen csattanó, többnyire ipari objektumok titkos életét rögzíti, behatol a digitális ornamentika útvesztőibe, váltogatják a nézőpontokat, hogy a szemünk előtt hulljon szét és álljon össze a valóság mátrixa (ők roncsesztétikának mondják). A mozgás allúzióját kelti az a sok járgány, amelyek az időből kimetsződve (időnként a nosztalgiától delejezve) húznak el a szemünk előtt. De ott van megint az exquisite corps, a graffitigyűjtemény, vagy a közös munkaként jegyzett, falat áttört Trabant-szellem, amibe annyi-és-annyi mindent beleláthatunk, a festészeti allegóriától kezdve (nézzük csak meg jól!! vászon/blank page és a kormány, mint paletta) a do-it-yourself esztétikán mi csodálatos első Trabantunkig, a mindhalálig ZB 33-47-ig. Pont olyan volt, mint az ott. :) A festővásznat all-over kitöltő teherautó hátsó nézete olyan festői késztetéseknek, alaposan tisztázott részleteknek is utat enged, mint a kerekek között átszűrődő Claude-Lorraine-i tájkép vagy a Turner-i párák, ködök. És még sorolhatnám.

Boldi munkáin, amikor tekintetünk éppen csak végigsimítja makettjeit és festményei felületét, mintha minden éteri módon lebegne. Miért van az, hogy pagodának látom a galambházat, imbolygó-költői szerkezetnek a purhabtól kidagadó konstrukciót? Túl egyszerű lenne, ha a kortársművész korlátozott anyagi lehetőségeivel magyaráznám ezeket az agyafúrt megoldásokat. Az elején elszóltam magam a bricolage- esztétikával; ez nagyjából annyit jelent: csináld magad bármilyen anyagból! Ez az a fajta ügyesség és leleményesség, aminek ősbirtokosa a leleményes Odüsszeusz. Egyik késői alakváltozata, a találékony Picasso akkor csinálta maga, mikor jól elunta s síkbeli kubizmust, hogy aztán boldog-boldogtalan rájárjon a modernizmus idején. A rokon jelenségek karcosabb változatai, Kassák kioszk-jai politizáltak, az arte povera hevesen rendszerkritizált, Kaszás Tamás rétegzett ökológiai modelljei, a kivonulás, mint kreatív ellenállás alternatív módozatait mutatja fel installációiban. Boldi úgy kritizál, hogy felmutatja a hullott anyagba lehelt lelket; elhiteti velünk, hogy erre a makettre csak rá kell fújnia: és galambházból függőkert, a majomházból hajlék lesz. Ahol élni lehet. Ők szárazabb szemmel így mondják: „inkább elhozunk egy-két leletet, abból a városból, amit a fejünkben hozott létre mindennapjaink valósága.”

A kiállítás február 20-ig látogahatható a Nádor Galériában.