ENDE

„A lényeg az, hogy magát a speciális helyzetet kell tudni feldolgozni, kezelni”

„Nem arról van szó, hogy a gyerekhez van egy kézikönyv, hogy hogyan működik, és akkor az úgy biztosan jó lesz” - Karácsonyi Viktorral beszélgettünk, aki a PTE Műszaki és Informatikai Kar építész doktori iskola mellett önkénteskedik a Nevetnikék Alapítványnál.

Hogyan jutottál el a Nevetnikékhez?

A Pécsi Tudományegyetem hírlevelén hívták fel rá a figyelmemet először, rögtön el is kezdett érdekelni. Viszonylag sokáig halogattam a jelentkezést, mert nem voltam benne biztos, hogy van-e rá időm, de végül belevágtam. Édesanyám gyógypedagógus, ez biztos, hogy szerepet játszott abban, hogy felfigyeltem a lehetőségre.  Gyerekként nagyon sokat jártunk a nővéremmel anyukánk iskolájába, a délutáni napközik során pedig gyakran bementünk és játszottunk a gyerekekkel az udvaron. Így viszonylag fiatalon hozzászoktam ahhoz, hogy vannak más helyzetű gyermekek. Később, kamaszként, amikor a baráti körömben például szó esett arról, hogy vannak sérült gyerekek, akkor elcsodálkoztam rajta, hogy másoknak ez mennyire meghökkentő, és mennyire nem tudják kezelni, miközben én a helyzetemből adódóan ehhez rég hozzászoktam. A hírleveléből egyértelmű volt, hogy ez az önkénteskedés sok embernek nem való, sokan nem bírják, egyszerűen azért, mert nem szoktak hozzá. Én viszont a tapasztalataimból kiindulva arra gondoltam, hogy talán nekem ez menne. Nyilván egy kórházban más jellegű betegségről van szó, mint egy sajátos nevelési igényű gyereknél, de a lényeg az, hogy magát a speciális helyzetet kell tudni feldolgozni, kezelni, amivel kapcsolatban nekem már volt valamelyes felkészültségem. Ismerem és tudom kezelni, ha valaki szomorúbb helyzetben van, hisz ettől még ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanúgy szüksége van a szeretetre, a társaságra, a játékra. Így arra gondoltam, hogy ezt ki más csinálja, ha nem az, aki ezt könnyebben kezeli.

Igen, ez logikusan hangzik. Mivel foglalkozol, amikor nem önkénteskedsz?

Itt végeztem a PTE Műszaki és Informatikai Karán építészként, és most harmadéves vagyok a doktori képzésen.

Változtatott az önkénteskedés valamit az életedben, vagy abban, ahogy viszonyulsz az emberekhez? 

Eddig talán gyermekekkel kevesebb tapasztalatom volt, úgyhogy az, hogy hogyan reagálnak dolgokra a gyerekek, mennyire változatosan, jó tapasztalat volt. Vannak kötelező továbbképzések az Alapítványnál, például csecsemőgondozási továbbképzés, és ott is felmerült, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekek egyedi igényeihez szabjuk mi is a foglalkozást. Tényleg nem arról van szó, hogy a gyerekhez van egy kézikönyv, hogy hogyan működik, és akkor az úgy biztosan jó lesz, és csak attól nem kell eltérni, és akkor nem lesz semmi baj. Ez nagyon nem így van! Nagyon oda kell figyelni az apró részletekre, azokra a jelzésekre, amiket küldenek, és annak megfelelően reagálni. Ez biztos, hogy változtatott azon a hozzáállásomon, hogy hogyan kell majd gyereket nevelni, hogyha esetleg én is eljutok odáig. Ezen kívül nagyon pozitív élmény volt az, hogy mennyien vagyunk. Nagyon sokan vagyunk az alapítványnál, rengeteg foglalkozás van, folyamatosan jönnek az újoncok is. Mindig látom, hogy van néhány új arc. Jó látni, hogy ezek szerint nagyon sokan vannak, akik hajlandóak ilyesmire.

Múltból a jövő felé. Ismerd meg a PTE megújult arculatát!

Tudsz mondani olyan klinikai élményt, ami ilyen kifejezetten nagyon pozitív volt? 

Pont tegnap volt egy foglalkozás a neurológiai osztályon, ahol három gyerek is feküdt, nyolctól tizenegynéhány évesig, és rettentő sok kedvük volt játszani. Néha az egy picit nehézség tud lenni, hogy amikor bemegyünk, elő kell adni magunkat, hogy kedvet csináljunk a játékhoz, mert nyilván vannak, akik elsőre szégyenlősebbek, nehezebben mondják azt, hogy benne vannak valamiben. Ehhez képest most bementünk, gyakorlatilag meg se szólaltunk, és már mind a hárman ültek az asztalhoz, hogy akkor játszunk, jengázzunk, kártyázzunk, Unozzunk. Nagyon pozitív volt. 

Pár hete volt egy másik eset a fertőző osztályon. Egy kislány volt csak bent, ő is nagyon kedves volt, rajzolgatni, beszélgetni, mindent szeretett volna csinálni. A legvégén, amikor már mennünk kellett, akkor jött meg az édesapja. Amikor épp szedelőzködtünk, odaszaladt hozzánk és megölelgetett minket. Ott nagyon éreztük, hogy feldobta a napját az, hogy volt két óra, amikor nemcsak ott feküdt az ágyban, meg unatkozott, hanem volt társasága is.

Ezek tényleg csodálatos élménynek hangoznak. Vannak kihívásosabb esetek is?

Az elején volt egy kislány, aki értelmi sérült és látássérült is volt. Az ő esetében nem segített elsőre az, hogy mindehhez már hozzászoktam. Nagyon nehéz volt, hogy sokszor kiszámíthatatlanul cselekedett, például elkezdett csapkodni. Egy kórházban ezt nehéz kezelni, nyilván nem tudom, hogy miért van itt, mi a problémája, és nem tudok úgy reagálni, ahogy az mondjuk egy orvos számára nyilvánvaló lenne. Talán leginkább azt volt kihívás megtanulni, hogy itt én jöttem valamilyen céllal, ő viszont nem biztos, hogy vevő erre, és a saját módján fejezi ki mindezt. Hála istennek a párom már tapasztaltabb volt, tőle lestem el, hogy tudomásul kell venni, ha elkezd karmolászni, csapkodni. Maximum picit távolabb megyünk, és egyszerűen onnan folytatjuk a beszélgetést, és nem esünk pánikba, mert nem kell tenni semmit, csak ugyanúgy fel kell mérni a helyzetet, és ennek megfelelően reagálni. Mindegy, hogy valaki csak csöndes lesz és halkan beszél, vagy csapkodni kezd, ez az ő kifejezésmódja, ehhez kell alkalmazkodni.

Általában a PTE Klinikai Központ dolgozóival jó a kapcsolat?

Igen, így tapasztaltam. Legtöbb esetben bemegyünk és előre érdeklődünk, hogy kik vannak az osztályon, mennyi idősek, látogathatóak-e, van-e velük szülő, hogy fel tudjuk építeni a programot. Én mindig azt tapasztaltam, hogy segítőkészek. Nyilván van, aki igyekszik szűkebben válaszolni, mert nem tud ezzel hirtelen foglalkozni. Sokan nagyon kommunikatívak, de még aki szűkebben válaszol, ő sem türelmetlenül teszi. Pont előző hónaptól lettem a fertőző osztálynak az osztályfelelőse, így oda gyakrabban fogok menni, minden hónapban viszem a beosztást nekik, hogy kik fognak menni a hónapban az osztályra foglalkozást tartani. Ennek pont az is a célja, hogy az ottani nővérekkel egy kicsit szorosabb kapcsolatot ápoljunk. Nyilván nem azt jelenti, hogy telefonszámot cserélünk és minden nap beszélgetünk velük, de amikor az osztályon vagyok, akkor ügyelek arra, hogy nem csak azt kérdezem meg, hogy kik vannak bent, hány évesek, hanem azt is, hogy milyen napotok van, milyen itt most a helyzet, hogy vagytok… Kialakítunk egy közvetlenebb viszonyt. Így talán ők is érzik, hogy nagyon is értékeljük, hogy segítenek anélkül, hogy ez a munkakörükben szerepelne.

Most, hogy már látszik az életpályád, vagy legalábbis az eleje, hogyan képzeled el, megmaradna a Nevetnikék, vagy ez a fajta önkénteskedés az életedben hosszú távon?

Abszolút igen. Itt tervezek maradni Pécsen, s bár még nem tudom, hogy erre hogyan lesz lehetőség, de mindenképp szeretném ezt is folytatni. Nyilván ez nem teljesen biztos, hogy így lesz, mert bármikor adódhat úgy, hogy mégsem jön össze a Pécsen maradás, de akkor is szeretnék valami hasonlót csinálni majd.

egészség
Műszaki és Informatikai Kar
Doktori iskolák
HASONLÓ TARTALMAK