„Az arany középút volt a Nevetnikék”

Úgy tudom az önkénteskedés előtt sokáig bébiszitterkedtél is. Ebben az időszakban kapott szárnyra a gyerekek iránti odaadásod?
Nem. Tizenhárom lehettem, amikor a szüleim egy közösségében én voltam a gyerekvigyázó „nagylány”. Gimnazistaként kezdtem el bébiszittelni, majd az érettségi után kihagytam egy évet, és még többet vállaltam. Egyetem mellett is elmegyek néha, de, mivel a beosztásom változatos, nem tudok már rendszeresen.

Miért épp a Nevetnikékre esett a választásod, amikor önkénteskedni szerettél volna?
Már régóta figyeltem a munkásságukat. Korábban az Ésatöbbi néven futott egy rendezvénysorozat, ahol a Nevetnikéknek gyűjtöttek. Itt kezdett el érdekelni, hogy mi ez, lehet-e csatlakozni. Ekkor kerestem fel őket. 
A felvétel hosszadalmas folyamat. Van először egy kitöltendő kérdőív, utána egy személyes elbeszélgetés, továbbá egy csoportos helyzetgyakorlat – legalább egy fél év volt, mire eljutottam oda, hogy mehettem a gyerekekhez. Összefoglalva, a kérdésre a válasz nekem talán az, hogy egyrészről azért, mert egészségügyi szakra kerültem, másrészt, hogy szerintem nagyon jó dolog az önkénteskedés, hiszen itt nem csak másoknak segítesz, hanem fel is töltődsz.

Mindenképp szerettem volna valamit tenni, és az arany középút volt a Nevetnikék.

Említetted, hogy a kiválasztási folyamat elhúzódhat. A szervezet támogatja valamilyen módon a feltörekvő jelentkezőket?
Hála Istennek rengeteg jelentkező van! A legutóbbi jelentkezési időszak során huszonöt vagy harminc hely volt meghirdetve és több mint 200-an jelentkeztek. Ebből természetesen volt egy nagy szűrés. A felvétel után sok képzés van, amit el kell végezni, és amelyeket mind a Nevetnikék biztosít. Szerintem ez egy abszolút jó rendszer, hiszen nem úgy megy majd oda a gyerekekhez az illető, hogy azt sem tudja, hogyan kell köszönni, vagy éppen milyen kézműves dologgal érdemes készülni.

Éppen ezért fontosak ezek a képzések, így amikor eljut valaki a gyerekekhez a kórházba, akkor egyből tudja, hogy ha egy nyolcéves kisfiúról van szó, rögtön előkaphatja az Uno-kártyát a zsebéből és megkérdezheti, ehhez van-e kedve vagy éppen valami izgalmas történetről szeretne beszélgetni. De ha egy hároméves kislányról, célszerűbb inkább kis éneklést, mondókázást kezdeményezni. 

Szerintem ez nagy támogatás, hogy nem csak úgy bedobtak minket a mélyvízbe.

Arra is van lehetőségünk, ha vannak megterhelő – és hangsúlyozom, vannak megterhelő pillanatok – hogy részt vegyünk szupervízori beszélgetésekben egy pszichológussal. Nekem például eleinte nagyon nehéz volt, amikor olyan kisgyerekhez mentünk, aki árvaházból érkezett, vagy az olyan kisgyerekek esete, akik nem is kerültek árvaházba, hanem csecsemőkoruktól kezdve a kórházban laknak: számukra a rácsos ágy az otthon. Ez elképesztően megterhelő tud lenni lelkileg, viszont mindehhez támaszt nyújt a Nevetnikék. Mindenki nyitott arra, hogy akármi történjék is, el tudjuk mondani nekik. Vannak különböző csapatépítő programjaink: társasjátékos est vagy kvízest, és sorolhatnám.