„Jönnek a kék-sárga köpenyesek!”

A kórházi lét, különösen a hosszú ideig kórházban való tartózkodás felnőttként sem könnyű állapot, egy kisgyermek számára pedig még inkább kihívásokkal teli és mentálisan megterhelő helyzet. A kiszolgáltatottság érzése, a bizonytalanság és a félelem tartós traumákként ivódhatnak be egy gyermek emlékezetébe, és a kórházban tartózkodók családjai gyakran nem tudják megoldani a rendszeres látogatást, valamint az ott dolgozó nővérek is sokszor túlterheltek – ezért is van szükség a Nevetnikék Alapítvány önkénteseinek odaadó munkájára.

Arnold Balázs a PTE Közgazdaságtudományi Karán levelezős hallgató Vezetés és szervezés Msc-n, korábban energetikai mérnöki diplomát szerzett Budapesten. 2023 őszén kezdett el önkénteskedni az Alapítványnál, 2024-től pedig mentorként is részt vesz a szervezet munkájában. Bár a hivatásomban ez nem tükröződik, a gyerekekkel való foglalkozás soha nem állt távol tőlem – mondta Balázs. – Egyrészt nagycsaládból származom, van három testvérem, és első osztályos koromtól kezdve egészen a különböző vezetőképzőkig, még rajparancsnoki rangig cserkészkedtem. Emellett Balázsnak már korábbról is voltak élményei a kórházlátogatásról, mert Budapesten a K&H gyógyvarázs programban is önkénteskedett, aminek a keretein belül – a Nevetnikékhez hasonlóan – különböző gyerekosztályokra látogatott el, például meséket felolvasni. Egyetem mellett heti egy alkalommal bejártam, ami mindig jó élmény volt, mert feltöltött. Később leköltöztem Pécsre ez valahogy hiányzott, úgy gondoltam jó lenne folytatni, és akkor így jött a Nevetnikék – mondta.

Az Alapítvány kórházi élményprogramokat tartó önkéntesei 0-tól egészen 18 éves korig terjedő korosztályt látogatják. Ezzel kapcsolatban Balázs így mesélt: az önkénteseink nagyon jól megtalálják a hangot a különböző korosztályú gyerekek között, hiszen egy pici babánál lehet, hogy csak megsimogatjuk, felemeljük kicsit vagy egy csörgővel játszunk nekik, az nagyon más, mint mondjuk egy tinédzsernél, akihez teljesen máshogyan kell viszonyulni. 

A kissebeknél például nagyon jó a bábozás, mert ha egy kisgyerek félénk, akkor sokkal könnyebben megnyílik, ha a bábból kezdünk el beszélni hozzá. Bekopogunk, bedugjuk a szobába a kezünket rajta a bábbal, és ha már ‚vele’ megbarátkoznak egy pár mondatban, akkor a bábbal megkérdezzük, hogy jöhetnek-e a többiek is, és bejutunk.

De például volt olyan is, hogy egy 17 éves nagylányhoz mentünk és már előre mondták a nővérek, hogy elég zárkózott típus, valószínűleg úgyis el fog minket utasítani. Ettől még megpróbáltuk, hátha – persze ha valaki mondjuk műtétből jött, vagy nem olyan passzban van, akkor békén hagyjuk. Bementünk, a telefonját bújta, aztán csak nézett ránk, hogy ‚jaj, hagyjuk már, nem, jó, sziasztok’. Becsuktuk az ajtót és mondtam a két másik önkéntesnek, hogy akkor húzzunk fel egy-egy bábot. Néztek rám, hogy miről beszélek, de csak azt mondtam ‚bízzátok rám’ A bábokkal a kezeinken rontottunk be újra és úgy csináltam, mintha véletlen lett volna: ‚ó, jaj ezt benéztük, itt már voltunk, ez nem az a kislány, akihez jöttünk’. Rámnézett a lány a telefonból: ti annyira lököttek vagytok. Tudjuk – mondtam. – Maradhatunk kicsit? Ezután nagyon jól elbeszélgetett velünk , és megnyílt. Ezért is szeretem ezt az Alapítványt, mert ilyenkor kicsit újra gyerekek tudunk lenni.