Dr.Rappai Gáborral  Szilágyi László beszélgetett.

 

„Mindent engedjenek át a kételkedés szűrőjén…”

 

Különös magasságokat és mélységeket járt meg pályája során.

A legnagyobb szegénységből indult, az elemi iskola harmadik osztálya után már dolgoznia kellett, két évig pásztorkodott az Alföldön. Amit ott tanult, sosem felejtette, nyájat-juhot terelni valószínűleg senki sem tudott jobban nála az egyetemen…

A háború után esti tagozaton érettségizett, majd 1950-től elvégezte az akkori Közgazdasági Főiskolát. Idősebb kollégái néha azzal ugratták: nincs is egyetemi diplomája.

1957-ben érkezett oktatónak egyetemünk jogelődjéhez. Akkor 3 felsőoktatási intézmény volt a városban: az egykarú, csak jogászokat képző Pécsi Tudományegyetem, az 1948-ban alakult Tanárképző Főiskola és a Pécsi Orvostudományi Egyetem.

A frissen alakuló Marxizmus-Leninizmus Tanszék vezetésével bízták meg, amely mindhárom helyen ellátta az ideológiai tárgyak oktatását. Egy évvel voltunk a forradalom után. Történetünk hőse ekkor 30 éves.

Tudományos karrierje gyorsan haladt: 1960-ban már kandidált, 1965-ben professzori kinevezést kapott. Közben három évig volt az akkori ÁJK dékánhelyettese.

1970-től a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett tagozata elindította pécsi képzését, ebből nőtt ki 1975-re a mai KTK. Zinhober professzor a Közgazdaságtani Tanszék vezetője lett.

Számos tanítványa vált később kollégájává, emlékkötetében többen is idézik velős bölcsességeit.

 

Gyakorlatias humorral: „Amikor az angol pub-ban a vendég három sör után  kiment ODA, meglepetésére ezt olvasta  a falon: Látod, azt hitted, hogy megvetted, pedig csak bérelted.” 

Némi gúnnyal: „Azok a legjobb vitatkozók, akiket semmiféle előzetes ismeret nem zavar az ítéletalkotásban.”

 

Egy vizsgázónak: „Ha most felhívnám ide az utcaseprőt, valószínűleg jobban felelne , mint Ön.”

Nem ismerte a kettes érdemjegyet, az elégséges tudás fogalmát értelmezhetetlennek tekintette. Sarkos, kemény, de  korrekt vizsgáztatóként ismerték.

Előadóként az amerikai TV-sorozatok azon logikáját követte, mely szerint az egyes epizódoknak önállóan is érthetőnek kell lenniük. Minden órája kerek egészet alkotott.

Az ésszerűség volt az erőssége.

„Teltházak” előtt adott elő, logikus, racionális vonalvezetéssel. Egyszerre volt elemző és mélyen elgondolkodtató. Bevallottan marxista szemléletű volt, amit a szocializmus és  a kapitalizmus politikai gazdaságtanáról tudni lehetett, a legjobb szinten igyekezett átadni. Gondolati alapossága, erős kritikai érzéke azonban megóvta  attól, hogy a „létező szocializmus” csodálójává váljon-felismerte a rendszer gyakorlati ellentmondásait.

Volt olyan kollégája is, későbbi neves közgazdász, akit megvédett a politikai támadásoktól, korlátozásoktól.

Gyakran mondogatta: „Mindent engedjenek át a kételkedés szűrőjén”.

A szükségletek hierarchiáját vizsgálva jött rá, hogy a szocialista rendszer túl sok soha meg nem valósuló, virtuális elemmel számol a meglévő és a megvalósítható dolgok rovására.

Korlátozott piacpártisága jeleként rendkívül negatívan vélekedett a kapun belüli munkanélküliségről, arról a jelenségről, amely az akkori, teljeskörű foglalkoztatás velejárója volt.
Az emberek egy része bejárt a fizetéséért, de effektíve nem dolgozott.

Erről úgy vélekedett: nem szabad bújtatni a munkanélküliséget, mert megfojtja  a hatékonyságot.

Az ókori Keleten dívó ázsiai termelési mód és  a szocialista gazdálkodás között is talált összefüggést: a rendszer úgy birtokolja a munkásokat, mint az egyiptomi papok a piramisépítőket.

Aztán eljött a rendszerváltás és a közgazdász-képzés viharos gyorsasággal, alig 2 év alatt átalakult. Új tárgyak jöttek: makro –és mikroökonómia, business, termelés-management, elmélettörténet.

A korábbi professzori generáció szakmai váltásokra kényszerült. A kritikus szemléletű marxista nehezen találta ebben a helyét, hamar nyugdíjba ment. Emeritusként került a Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézetbe (a FEEK elődjéhez).

Ahogy mondják, szigora oldódott, mesélős, adomázós idős professzor lett belőle. Még meg tudta írni „Bevezetés a közgazdaságtanba” c.  új tankönyvét.

Sokat gyengélkedő szíve vitte el, alig 74 évesen.

Temetése különös történet. 

A 90-es évektől közös szobája volt az azóta sajnos, szintén elhunyt Tóth Tibor gazdaságtörténész professzorral.

Egy évtizedig vitatkoztak. Ateista a hívővel, idealista  a gyakorlatiassal, szenvedélyes a racionálissal-két igencsak, sőt, merőben különböző ember.

A sírnál nem volt már búcsúztatás, de Tóth professzor, aki diakónus is volt, váratlanul kilépett a sorból és így szólt:

„ Ferenc, sokat beszélgettünk, még többet vitatkoztunk, szinte semmiben nem értettünk egyet. Én most eltemetlek Téged. Ha úgy van, ahogy Te gondoltad és nincs odaát semmi, ebből nem lesz baj. Ha úgy van, ahogy én hiszem, előnyünkre válik majd.”

Méltó zárszó egy olyan ember történetéhez, aki hitt a kételkedés, a gondolkodás és a párbeszéd fontosságában.

Bízzunk benne, hogy ők ketten, odaát folytathatják a hajdan megkezdett diskurzust.

Mint legendás professzoraink….