Dr. Lénárd Lászlóval Szilágyi László beszélgetett

„Próbáld ki és szólj majd, hogy mire jutottál..."

Orvos, neurofiziológus, neuroendokrinológus.
1943 és 1978 között a korabeli Erzsébet Tudományegyetem, majd a Pécsi Tudományegyetem, illetve az abból 1951-ben kiváló Pécsi Orvostudományi Egyetem professzora. Harmincöt éven át az Élettani Intézet igazgatója. 1946/47-ben orvoskari dékán, 1947/49-ben az egyetem rektora, 1956/57-ben a POTE rektori jogú dékánja.

1943-ben Debrecenből került Pécsre. 35 éves volt ekkor és a Magyar Élettani Társaság elnöke. A korszak nagy fiatal tehetségének számított. Az európai és amerikai tudomány legnagyobbjaitól tanult. 1935-ben a Nobel-díjas Otto Loewi-nél Grazban a humorális ingerületáttevődéssel foglalkozhatott. 1936/37-ben Berlinben Theodor Trendelenburg professzor mellett központi idegrendszeri experimentális műtéti eljárásokat tanulmányozott. 1937 és 39 között Bostonban Walter Bradford Cannon mellett dolgozva kimutatta az adrenalint idegszövetben és felfedezett egy gátló hatású idegi faktort. Mire mindezeken túljutott, épp csak elmúlt 30 éves. Cannon marasztalta, de ő hazajött, a háborúba sodródó Európába.

Az 1942-ben elhunyt Pekár Mihály professzor helyére került Pécsre, aki szintén nem volt akárki: 1921/23 között az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költöztetéséért felelős kormánybiztos feladatát oldotta meg kitűnően. Akkoriban a kinevezett professzorokat Horthy kormányzó személyesen fogadta kihallgatáson. Lissák a maga hallatlan eleganciájával 1943. január 12-én volt hivatalos vendég a Várban. A kihallgatásból semmi nem lett: ezen a napon érkezett meg a Vörös Hadsereg doni áttörésének híre és kezdődött el a 2. magyar hadsereg katasztrófája. A kormányzó mással volt épp elfoglalva...

A háború alatt adódtak még nehéz helyzetek: volt olyan későbbi professzor, aki a munkaszolgálatból szökött meg, a biztos halál elől. Lissák elbújtatta és megmentette az életét. A háború után jutott feladat bőven. Megoldotta. Halálozások és személycserék miatt nemcsak élettant, de biokémiát és biológiát is kellett tanítani. Megszervezte. Lett biológiai kutatócsoport is, amelyből évtizedek alatt nőtt ki az önálló Biológiai Intézet. Kiváló érzékkel találta meg a legalkalmasabb kollégákat, nem félt az újításoktól, innovatív volt és az átlagosat jóval meghaladó technikai érzékkel bírt. Ha kellett, 6 csatornás EEG-készüléket szerzett, amelyet betegdignosztikára is használtak. Ha arra volt szükség, fél szobát betöltő orosz gyártmányú analizátort kért a Központi Fizikai Kutatóintézetől.

Autoriter vezető volt, de abból a fajtából, aki minden kutatási feltételt megteremt a munkához és nem akarja megmondani, kinek mit kell kutatnia. Hitt a feltétlen kutatási szabadságban: annyit szokott mondani, ha végighallgatott egy ötletet: „Próbáld ki és szólj, hogy mire jutottál."
Megadott minden lehetőséget, cserébe elvárta a komoly munkát. Bent lakott az Élettani Intézetben, amely akkor a Rákóczi úton volt. Mindenre és mindenkire jutott a figyelméből, beszélgetett, ellenőrzött, segített. Néha, mondta tréfásan, esténként elzárta a gondnok helyett a nyitva hagyott csapokat is. Rendkívül gyakorlatias volt, az élettan integratív szemléletét hirdette: az orvosi gyakorlat megalapozása lehet csak a cél. „Élettani gyakorlatok„ c. könyve 10 kiadást ért meg. (Ha valaki ma, 2015-ben rákeres az interneten, megtalálja, mint kelendő terméket.)

A negyvenes évek végén javasolták neki, hogy lépjen be a kommunista pártba. A neve, tudományos tekintélye, nemzetközi rangja kellett a párt reputációjához.
De ő azért lépett be, hogy segíthessen ezzel egy szovjet táborban sínylődő rokonán, aki ki is került onnan. Aztán hívták vissza Bostonba hajdani mestere, Walter Cannon helyére, de ő maradt. Itt volt dolga. Érték kritikák is, kevésbé tudományos értékűek. A pavlovi feltételes reflex-elméletet és az amerikai behaviorista tanokat modern elektrofiziológiai módszerekkel kapcsolta össze, elindítva a neuroendokrinológiai kutatásokat hazánkban. Mire az 50-es években megkapta, hogy imperialista módszerrel kutatja a feltételes reflexet.

Tudományos tekintélye így is óriási volt, 1948-ban az MTA levelező tagja lett, 1956-tól rendes tag. Élete végig összefonódott a Magyar Élettani Társaság történetével, 1943-tól 5 évig volt a társaság elnöke, aztán megszakítás nélkül 18 évig főtitkára, majd 1966-tól haláláig megint elnöke. 1956-ben kilépett a kommunista pártból, egyszer és mindenkorra. A történelem különös fintoraként ő, aki a doni áttörés napján találkozhatott volna Horthyval, megúszott egy másik sorsfordulót: 1956-ben épp rektori jogú dékán volt, de a forradalom idején egy franciaországi kongresszuson vett részt. Hazatérve megmondták neki: indítsa újra az oktatást. 70-80 hallgatót hozatott ki a fogságból, volt, akinek a szabadságát és akadt, akinek talán az életét mentette meg ezzel. Bátor volt, félni soha nem látta senki, blazírt arccal kezelte a legélesebb helyzeteket is. Hihetetlen erejű tanítványi kör nevelkedett fel intézetében. Közülük több, mint húszan lettek a későbbiekben professzorok Pécsett vagy más rangos intézményben.

Több, mint 500 tudományos közlemény, tankönyvek és monográfiák sora került ki a keze alól. 1966-tól az International Union of Psychological Sciences alelnöke lett. Számos tudományos világnagyság jött el Pécsre, hogy vele találkozhasson. 1980-ban, két évvel nyugdíjba vonulása után ő elnökölt a Budapesten rendezett Élettani Világkongresszuson, melynek szervezését is rábízták. Ez az akkori világban rendkívüli megtiszteltetés volt, számos fiatal magyar kutató itt tett szert azokra a nélkülözhetetlen tudományos kapcsolatokra, melyek karrierjük elindításhoz kellettek. Magánemberként különös figura volt. Szenvedélyesen gyűjtötte az órákat, valamint a különféle üveg-és porcelánbékákat. Rendkívül jó megjelenésű, elegáns úrként ismerték, akibe sok-sok medika volt szerelmes ifjabb korában. Imádta a sportot, valaha bokszolt, fáradt kollégái jelenlétében idősebben is 50 fekvőtámasszal tudta bizonyítani kiváló fizikumát.

Amit teremtett, megmaradt: tanítványai folytatták az Élettani Intézet legjobb hagyományait.
Távozásával mégis lezárult egy korszak, utolsó interjúi egyikét a Rákóczi úton adta, ahonnan végleg elköltözött az orvoskar és elment onnan ő is, mint nagyra hivatott generációja egyik utolsó oszlopa. Azé a generációé, amely a háború és a kommunizmus legnehezebb éveiben is képes volt világszínvonalon művelni a tudományt. Története példa az emberre, aki nem külföldön kereste a boldogulást, pedig megvolt rá a módja, mégis sokra vitte. Megvolt hozzá a tehetsége, igényessége, kitartása és bátorsága.

Néha ez is elég, bár nem akarjuk elhinni...