Dr. Karlinger Kingával és Dr. Kellermayer Miklóssal Szilágyi László beszélgetett

A Tanítás Művésze 

 

 

Patológus, 1931-től a Pázmány Péter Tudományegyetem tanársegédje, 1933-tól adjunktusa. 1939-ben „A vérképző szervek kórbonctana és kórszövettana” tárgykörből a budapesti orvoskari tanártestület magántanárrá habilitálta.1946-ban félreállították. 1951-ben a szombathelyi kórházból hívták meg Pécsre. Fokozatosan vált csak pécsi polgárrá, rajongott Szombathelyért, nehezen vállalta az átjövetelt. 25 éven át, 1976-os nyugdíjba vonulásáig oktatta-örök emléket hagyva mindenkori hallgatóságában- a kórbonctan félelmes és csodálatos tárgyát. 1982-ben, már nyugdíjasként lett az MTA levelező tagja, 1988-ban rendes taggá választották.

A hatvanas évek elején megszavaztatták a Pécsi Orvostudományi Egyetem végzős évfolyamát: ki volt rájuk a legnagyobb hatással. Négy kiváló professzor osztozott el 2%-nyi vokson, a további 98%-ot Romhányi György kapta…

Előadásait tömegek látogatták, kollégák jártak be az óráira, végzett orvosok jöttek vissza, hogy újra hallhassák. Nyugdíjba vonulása után kapkodtak érte, mindenhonnan hívták: a felvételizőknek tartott kedvcsináló órái, az elsősök biológia kurzusa, az ismeretterjesztő előadások zsúfolt termek előtt zajlottak.

„Az oktatásra genetikusan determinált, karizmatikus előadó volt” - írja róla egy tanítványa. Nagyobb konferenciákon sem volt hálás feladat utána dobogóra lépni, egészen kitűnő eladók is szürkének tűntek mellette.

 

 

Elképesztő név- és arcmemóriája meghökkentően hatott: a második-harmadik előadáson név szerint szólította az 160-180 fős évfolyamok hallgatóit. Aki évek múlva meglátogatta és feltette a szokásos kérdést: „Emlékszik-e rám, Professzor Úr?” - gyors és pontos választ kapott. Mindenkire emlékezett!

Óráin sosem vetített: sötétben nem érvényesült volna a rá jellemző folyamatos szemkontaktus a hallgatósággal. Tanítványai ugyanazt mondják: a teremben ülők mind az érezték, személyesen nekik ad elő. „Tudod, ki a legfontosabb? Az elsőéves hallgató. Mert belőle még minden lehet” - mondogatta. Előadás közben is kérdezett, többféle választ is meghallgatott, aztán elmondta az egyedi, csak rá jellemző találó választ.

Voltak és vannak kiváló professzorok, akik magas szinten oktatnak szakismereteket. Romhányi György nemcsak ezt tudta: valahol a lelke mélyén pedagógus is volt: ő az orvosi hivatásra igyekezett nevelni. Nem engedte, hogy az elhunytakat hullaként emlegessék, tiszteletlenségnek tartotta.  Ragaszkodott a tetem szóhoz. Ha ráírták a cédulára, hogy nyugdíjas volt az illető, azonnal szóvá tette: „Volt neki foglalkozása, az pedig hozzájárulhatott a betegségéhez. Nincs olyan foglalkozás, hogy nyugdíjas.”  Úgy tartotta, a holtak tanítják az élőket.

Kiszólásai, lényegretörő bölcsességei szállóigeként keringtek:

 

„Elméleti kutató akarsz lenni? Tényleg a patkány farkát akarod húzogatni 40 évig?”

„ Szegény, szegény klinikus, pedig mindent megtett, mégis idekerült a beteg. Nem szabad túlgyógyítani senkit. Tudni kell, hogy meddig "kell" és meddig "szabad"gyógyítani valakit”

„Kegyetlen, kegyetlen a mi orvostudományunk”-mondta egy-egy túlgyógyított eset láttán.

„A professzort a hangsúlyért fizetik.”

„Mester, harangozni kell!"  (Ha valami újat találtál, mutasd meg másoknak)

„A professzor a kapitány, aki utoljára hagyja el a süllyedő hajót.

„De ha nagy a vész, a kapitány pisztollyal a kezében jár a fedélzeten – hogy ki ne törhessen a pánik, a fejetlenség”

„A tanítvány álljon a vállamra, én majd tartom, csak lásson minél messzebbre.”

„Tudod, van a serendipity, a megkeresett/felfedezett véletlen, aminek felismerésére csak a felkészült, fogadókész elme képes.”

 „Megint egy kissé okosabbak, s ezáltal egy kissé szerényebbek lettünk.”

 

 

A szakmához csak „szent alázattal” szabadott közeledni. A betegségek nevét teljesen ki kellett mondani, nem pedig hebehurgyán rövidítve – hiszen az nem egyszer a tudatlanságot volt hivatva leplezni. Nem volt például TBC, csak tuberkulózis – ha valaki így mondta, akkor rákérdezett: „Talán FTC meg MTK?”

Akik hallgatóként és kollégaként is találkoztak vele, tapasztalhatták, hogy könnyebb volt diáknak lenni nála. Rendkívüli pontosságot és fegyelmet követelt a munkában. Nem ismerte a hétvégéket és a szabadságot sem. A lehető legjobbat akarta kihozni kollégáiból, ezért tudományos munkáikat szigorúan értékelte, amikor viszont meglátta rajtuk a bizonytalanságot, néhány dicsérő mondattal helyrerántotta az önbizalmukat.

A tudományhoz sajátosan viszonyult. Nem írt túl sokat, amit viszont megírt, az minőségi munka volt és vezető szaklapokban jelent meg. Messze földről jártak hozzá polarizációs mikroszkópiát tanulni, nem csak más magyar egyetemekről és kutatóintézetekből, hanem külföldről – még Braziliából is.

1967-ben az egyetem akkori rektora, két tanú jelenlétében markáns szavakkal bírta rá: írja meg a nagydoktoriját. 1968-ban védte meg "A kötőszövet sejtközi állományának ultrastruktúrájáról topooptikai reakciók, polarisatios optikai vizsgálatok alapján" c. disszertációját.

Volt egy nagyszerű gyakorlati hozzájárulása is az oktatáshoz. Új, továbbfejlesztett színezési eljárást dolgozott ki, melynek leírása 1956-ban jelent meg a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Virchow’s Archivban. Egyedi, közel 300 darabból álló „múzeumot”  épített fel életszerűvé színezett szervekből.

„A patológia a szenvedések tana, ezt megfelelő makroszkópos készítményekkel kell oktatni, demonstrálni.”  Ezekre a „dunsztosokra” - ahogy a tanítványok hívták - még ma is minden öregdiákja emlékszik, igaz történetek kapcsolódtak hozzájuk.

Magánemberként rejtélyes személyiség volt, nehezen megfejthető és végtelenül puritán. Gyalog, fütyörészve járt be a munkahelyére, mint egy lelkes kamasz. Ha útközben tanítványokkal találkozott, elbeszélgetett velük - szeretett így beszélgetni. De másban is (vállaltan) kamasz maradt: „Légy játékos, merj szabadon asszociálni, merj kérdezni!” „A kísérlet egy (jó) kérdés a természethez.”

Kiválóan hegedült, autodidakta módon tanulta. Kedvenc története Karinthy novellája volt a mellőzött hegedűművészről, aki egy székpiramist hordott össze, hogy annak csúcsára állva, azon balanszírozva elhegedülhesse a világ legszebb dalát. Szerette a zenét, az ókori történelmet és a klasszikus szépirodalmat, vonzotta a képzőművészet.

Nyugdíjas éveiben, 70-75 évesen még nyelvórákra járt. Németül anyanyelvi szinten tudott, de mikor az első cikkét megírta angolul és  a tanár nem talált hibát benne, körülszaladt az intézetben, lobogtatva a „művét”.

 

 

Emléke fennmaradt és az idő múltával legendája még nőtt is. 2001 óta Szár községben, szülőhelyén évente megrendezik a Romhányi Orvostalálkozót, tanítványai és más, neves közreműködők előadásaival. 2006-ban Pécsett, a 48-as téren, hajdani lakásához közel szobrot állítottak neki. A PTE orvoskari aulája az ő nevét viseli.

Amikor nyugdíjba vonult, búcsúbeszédében azt mondta, hogy három zsákot visz magával: Az egyik - egy kis zsák - a kutatásé, de igazgyöngyök vannak benne, melyeket a tudás tengerének legmélyéről hozott fel. A másik zsák nagyobb, azon betegek történetei, akiket az ő diagnózisai segítettek hozzá a gyógyuláshoz. A harmadik egy nagyon nagy zsák, de lyukas: a tanítványok zsákja, azoké, akiket évről évre nevelt, akik aztán elmentek szerteszét a világba, magukkal víve az ő gondolatait.

Nemcsak a tanításait vitték magukkal évtizedekre - de személyisége emlékét is. Vajon kívánhatunk-e többet a Sorstól, mint hogy sokan, sokáig, jó szívvel és jó okkal emlékezzenek ránk?

Arany János Széchenyiről írott sorai illenek talán rá a legjobban:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”