A budapesti születésű magyar gyermekgyógyász, egyetemi tanár orvosi tanulmányait Lausanne-ban kezdte, majd Budapesten szerzett orvosi oklevelet.

1901-ben a budai Irgalmasrendi Kórház gyermekosztályának főorvosává nevezték ki. 1907-től a budapesti egyetem orvosi karán A gyermekkori betegségek szemiotikája című tárgykör magántanára lett. Részt vett az első világháborúban, ahol a katonai járványkórház parancsnoka, majd 1916-tól a székesfővárosi csecsemőkórház főorvosa, 1918-ban az anya- és csecsemővédelem országos biztosa lett.

1918-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki a pozsonyi egyetem gyermekgyógyászati tanszékére.

Kiemelkedő szerepet játszott az anyák és csecsemők védelmére létrehozott Országos Stefánia Szövetségben, s e szervezet orvosi bizottságának elnöke volt. Pécsen töltött évei alatt megalapította a Stefánia Szövetség helyi fiókját. Fontosnak tartotta a megelőző-, felvilágosító- és nevelőmunkát. Kezdeményezésére 1916-ban a Stefánia Szövetség elindította a gondozóképzést a Központi Védőnőképző Iskolában; életre hívva a gyermekápolónői iskolát („Heim-nővérek”). 

Az 1923-24-es tanévben Pécsre költözött, az ott töltött évek klinikusi, kutatói és oktatói munkásságának legtermékenyebb szakasza volt.

Nem ismert „rangon aluli” témát, a gyermeknevelés és az egészségügyi személyzet milyenségének kérdései mindig foglalkoztatták. Ez a sokoldalúsága is magyarázza páratlan népszerűségét.

1929 őszén egykori mestere, Bókay János nyugalomba vonulásával meghívták a pesti Gyermekklinika élére. A meghívást elfogadta, bár Pécset otthagyni sajnálta. Néhány hónappal kinevezése után, tragikus hirtelenséggel, 54 évesen tüdőgyulladásban elhunyt. Az egyik legnagyobb magyar gyermekgyógyász a Kerepesi temetőben nyugszik.