Dr. Balogh Ágnessel, Dr. Nagy Zoltánnal és Dr. Gál Istvánnal Szilágyi László beszélgetett.

Magányos szikla a parton...

Büntetőjogász, 1951 és 1996 között a korabeli Pécsi Tudományegyetem, majd az 1982-ben megalakuló Janus Pannonius Tudományegyetem oktatója, 1968-tól professzora.

Évtizedeken át a Büntetőjogi Tanszék vezetője. Az Állam- és Jogtudományi Kar dékánja 1974-75-ben. Három ciklusban az egyetem rektora, 1975-től 1984-ig. Rektori időszakára esik az akkor egy karral rendelkező pécsi egyetem első integrációs szakasza: a KTK megalakulása, valamint a Tanárképző Kar csatlakozása után a háromkarú JPTE létrejötte a 80-as években. 1996-ban sokéves oktatói munkásságáért, kimagasló tudományos teljesítményéért, rektorként végzett egyetemszervező tevékenységéért Professor Emeritus címet kapott.

Legendásan szigorú ember volt, precíz, alapos, pontos. A legkeményebb időkben kezdte: 1951-ben lett az akkori egyetem oktatója. Már hallgató korában is tartott büntetőjogi szemináriumokat, társaival-a korabeli gyakorlatnak megfelelően-engedéllyel járt bírósági tárgyalásokra. Ezt egy ítélet hatására egyik pillanatról a másikra abbahagyta: egy földművest teljes vagyonelkobzásra és nyolc hónap börtönre ítéltek, mert fél centivel rövidebbre szántotta az előírt 20 cm-es barázdát... Ez az ügy mélyen érinthette: idősebb korában is gyakran hozta fel nem éppen pozitív példaként. A szakmában gyorsan haladt előre: 32 évesen kandidált, 46 évesen lett nagydoktor. Rendszerező képessége, logikája, a lényeget magragadó esszenciális tömörsége a legjobbak közé emelte: országosan is elismertté vált.

Elvárta és megkövetelte a tiszteletet úgy az előadásokon, mint a mindennapi életben. Nem tartozott azok közé, akik könnyedségükkel vagy humorukkal hódítanak hallgatói körökben. Nehezen tűrte az eltérő és ellenvéleményeket. Kollégáktól éppúgy, mint hallgatóktól...
Mégis: különböző időkben végzett jogászok egyaránt emlékeznek lényegretörő, találó, elméletileg végiggondolt levezetéseire.

Vizsgái kemény vegzatúrák voltak, senki sem merte félvállról venni, így mindenki megtanulta nála az anyagot. Határozott, néha bizony autoriter vezető volt, akinek különös feladatokat juttatott a sors. Háromféle egyetemen töltött be vezető beosztásokat. A 70-es években dékánhelyettes, majd dékán volt az ÁJK-n. Ezt az időszakot nagyon szerette, egy interjúban szívesen mesélt a családias, szakmailag egységes kis kar légköréről. Amikor 1975-ben egyetemi rektor lett, a megalakuló KTK friss karnak számított. Itt is feltalálta magát: egy épületben dolgozó embereket irányíthatott, átlátható viszonyokat érzékelt.

Hozzá kell tennünk: jelenlegi ismereteink szerint ő volt az ország egyetlen rektora, aki nem volt a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja. Volt viszont országgyűlési képviselő, 1975-80 között, egyike az akkori büntető törvénykönyv megalkotóinak. A régi barázda-perből következtetve: nem lehetett a rendszer túl nagy híve, a kapott lehetőségeket viszont elfogadta, de sosem lihegte túl. A harmadik fajta egyetem a Tanárképző Karral kibővülő, háromkarú kísérleti Janus Pannonius Tudományegyetem volt. 1982 és 84 között itt kellett vezetőként helytállnia. Ezzel nehezebben azonosult már. Részint erősen konzervatív ember lévén nem volt a nagy változások híve. Részint a megalakuló, akkor újszerű gondolatok mentén szerveződő pedagógusképzés kidolgozása és bevezetése igen kevéssé érintette meg szakmailag.

A vele készült, 90-es évekbeli visszatekintő TV-interjúban egyértelművé tette averzióit a térben távoleső, szakmailag heterogén, a megszokottat felbolydító harmadik karral szemben. Valószínűleg egyáltalán nem haragudott, hogy 1984-ben abbahagyhatta a rektori feladatokat... Azt viszont rosszul élte meg, hogy akik rektorsága alatt gyakran tették tiszteletüket nála, kérve véleményét, tanácsát, hirtelen eltűntek mellőle. Nem célunk, hogy apológiát írjunk bárkiről is: nem volt könnyű ember. Mivel magánemberi énjét, hobbyjait gondosan takarta és nehezen barátkozott, a rektori szék után némileg légüres térbe került.

Szakmailag egy nagy feladat várt még rá: 1989-ben a koncepciós perek felülvizsgálatára létrehozott bizottság társelnöke lett. A perek áttekintése „rendkívül érdekes és rendkívül elszomorító volt" számára. A vérbírók tevékenységéről, becstelenségéről szókimondóan kemény, etikailag mélységesen lesújtó véleményt alkotott. Pályája vége felé erős különutak jellemezték: képes volt egzakt módon levezetni a halálbüntetés helyességét. Vitatta, hogy a korábbi időszakok jogalkotása szerint bűncselekménynek nem minősülő eseteket miért ne lehetne büntetni? Úgy vélte, hogy a jog nem mindenható, csupán a valós társadalmi problémákra adható egyfajta válaszlehetőség. Csalásos bűntettek eseteiről jegyezte meg: „ A törvény az ártatlant kell, hogy védje, a hülyét nem".

Egyike volt azon keveseknek, akik rangos külföldi egyetemen lettek díszdoktorrá: 1993-ban Bayreuth-ban kapott honoris causa címet. Ritkán elkapható magánemberi pillanata volt, amikor az egyetemi TV-ben nem az avatásról, hanem az ottani Művészeti Kar csodálatos kísérőműsoráról beszélt, őszinte örömmel. Tanszéki főnökként szigorú „apa" és kellemesebb „nagyapa" volt, fiatalabb kollégái több jó gesztusára emlékeznek. De a nézeteit vitatók sem tagadták soha: sokat tanultak tőle. Lényeglátást, fogalmazásmódot, metódusokat. 80. születésnapján méltón megünnepelték, tanulmánykötet jelent meg a tiszteletére, mégis úgy vélte és ki is mondta, némi iróniával és némi keserűséggel: „ A következő két alkalom kihagyható, találkozzunk a 95.-nél."

Szakmai pályáját magányosan járta végig.
Szembenézve és ha úgy érezte, szembe is szegülve a változásokkal.

Mint szikla a tengerparton...