Dr. Kecskés Lászlóval Szilágyi László beszélgetett

„A gondolat, mint a Nap, átsütött Ravennából Bolognába…"

Római jogász, 1951-től 2006-ig az Állam-és Jogtudományi Kar oktatója. 1978-tól egyetemi tanár, 1996-tól professor emeritus. A pécsi jogi képzés markáns, országosan elismert, nemzetközi hírű  egyénisége. 1969-től kandidátus, 1978-1981 között a kar dékánja. Munkássága elismeréseként 1994-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal, 2002-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.  Szinte az utolsó napjaiig tanított a karon...

Az emlékezet élesen őrzi alakját: ahogy őszen, dacosan, sajátos félmosollyal az arcán, cigarettafüstbe burkolózva járt-kelt az ÁJK folyosóin vagy épp a város utcáin.

Jogászhallgatók nemzedékei mesélhetnének a méltán rettegett római jog vizsgáról, mely vetekedett az inkvizíció szolidabb vallatásaival. Rendkívül szigorú vizsgáztató volt, kérlelhetetlenül igényes és alapos. Ha pedig valaki nem tudta a tételét, számíthatott tőle-pluszban még- néhány keményen keresetlen mondatra.

1944-es érettségije után egy évig a szombathelyi Hittudományi Főiskolán tanult, különösen a filozófia és a bibliatudomány vonzotta, ilyen irányú ismereteit később is jól kamatoztatta. 1951-ben szerzett jogi doktorátust Pécsett, igen nagy hatással volt rá a római jog akkori professzora, a matuzsálemi kort, 106 évet megérő Óriás Nándor.

Egy korábbi interjúban megkérdezték tőle: hogy látja, miben különbözött mentorától? Sajátos fanyarságával fogalmazott: „Én csak a római jogot adtam elő, Óriás Nándor a római jog professzorát is. Nagyon jó színészi készségei voltak.” Az életút innentől nyílegyenes: 1951-ben tanársegédként lépett először a katedrára-aztán 55 évig(!) csak itt oktatott, neve összeforrt Péccsel, az egyetemmel, a jogi karral.

Rendkívül részletes, precíz előadásokat tartott, hallgatóit maximális odafigyelésre és koncentrációra késztetve. Ezeket az előadásokat, illetve saját jegyzetét vasalta be irgalmatlan szigorral a vizsgákon. Történeti gondolkodású, erősen jogdogmatikus szemléletű volt. Nem alkotott túl hízelgő véleményt az általa megvetően „híg jogtudománynak, jogpolitizálásnak” nevezett gondolkodásmódról sem. Csodálattal töltötte el az ókori és kora középkori jog - kevesen tudják róla, hogy az Ókortudományi Társaság tagja is volt évtizedekig.

Itáliai látogatásai után lelkesen mesélte, hogy mind Bolognában, mind Ravennában járván, lenyűgöző volt a helyszínen belegondolni, miként eleveníthette fel Irnerius, a XI-XII. századi bolognai jogtudós a justinianusi törvénykezés gondolati hagyományait a VI. századból, újra felfedezvén a római jogot. Ahogy fogalmazott: „A gondolat, mint a Nap, átsütött Ravennából Bolognába, áívelve majdnem hat évszázadot.”

A hatvanas években többször is járt többhónapos tanulmányúton Rómában, az Universita di Roma Jogi Intézetében. Ez komoly kiváltság volt abban a korban. Nem meglepő hát, hogy véleménye a létező szocializmus rendszeréről - szintén rá jellemző stílusban - így szólt: „Mivel megfizetik, hogy a hobbimmal foglalkozhassak, nem zavarnak annyira.”

1969-ban a jogalap nélküli gazdagodás témaköréből védte meg kandidátusi disszertációját. Professzori kinevezése után (1978) három évig a kar dékáni tisztét is betöltötte, az emlékezők szerint átgondolt, következetes, kiszámítható vezető volt, egyszerre okos és határozott. Kiváló könyvtári ismereteire támaszkodva nagy részt vállalt a  70-es években megszerveződő Közgazdaságtudományi Kar könyvtárának kialakításában. A hajdani ÁJK-KTK Szakkönyvtár ezért is viseli napjainkban az ő nevét…

Különösen erős hatással volt e téren az 1965-ben végzett évfolyamból Sólyom László későbbi köztársasági elnökre, aki Benedek biztatására végezte el az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosi képzését, jogi tanulmányaival párhuzamosan. Az már csak további érdekesség, hogy Mádl Ferenc, a másik későbbi köztársasági elnök, aki 1951-53 között Pécsett tanult jogot, éppen Benedek közvetítésével ismerkedett meg Sólyom Lászlóval.

Magánemberként számos legenda maradt utána, a vizsgáztatás „rémségein” túl is. Egyes római jog tankönyvek olvasásától kifejezetten tiltotta hallgatóságát, az érintett szerzők nevének említése azonnali bukással járt. Nemzetközi konferencián római jogból remeklő diákjától nehezen fogadta el el, hogy más jogi ágból lett professzorrá, mert „hát hogy lehet ilyet csinálni?” 

A cigaretta élete velejárója volt, kiégetett bútorhuzatok, lehamuzott kabátok, a londoni ködöt idéző füstfelhők jelezték útját. Könnyedén padra dobott kabátját, kalapját ugyanolyan könnyedén feledte a padon, amikor jött a busz, amivel tovább utazott.

Akik beiratkoztak a római jog speciálkollégiumára - mindig volt egy-két mindenre elszánt hallgató - igen sokat tudhattak meg például a reneszánsz művészetéről és az afrikaans nyelvről. Ebben  a zárt és szűk körben a római jogon kívül eső hobbijairól mesélt, néha előhúzva  egy-egy üveg bort is.

Kosztolányi híres versének egyes sorait mintha róla írták volna:

"...vagy bort ivott és boldogan meredt a 
kezében égő, olcsó cigaretta 
füstjére, és futott, telefonált, 
és szőtte álmát, mint színes fonált: 
a homlokán feltündökölt a jegy, 
hogy milliók közt az egyetlenegy."

„Civilként” jószívű, előzékeny, kedves és jó humorú ember volt, a fiatal kollégák őszinte segítője, támogatója. Nem igazán tudni, hogy vizsgáztatói szigora nem csupán színlelt, felvett modor volt-e. Valószínűleg nem: annál sokkal jobban szerette választott tárgyát. Elvárta, hogy a lehető legjobban tanulják meg. Öt és fél évtizeden át tartotta magát ehhez az elvhez.

Ne feledjük: évtizedek múltán nem a legenyhébb, hanem a legkeményebb tanárok emléke marad fenn. Benedek Ferencre sokan, sokáig fognak emlékezni…