Bronzérmes a PTE rögbiben

Bronzérmet nyert a Magyar Egyetemi-Főiskolai Országos Bajnokságon (MEFOB) a pécsi egyetemi rögbi csapat. Az eredményről, a rögbiről és arról, mit jelent számára ez a sportág, Durucskó József vezetőedzőt kérdeztem.

Mi az, ami neked ennyire vonzó ebben a sportban?
Egy képzésen elhangzott egy hasonlat, ami nagyon tetszett:

a rögbit remekül le lehet képezni egy társadalom mintájára. Vannak vezető egyéniségek (a 2-es, 8-as, 15-ös posztok), „jómunkásemberek” (a második sor, ahol a centerek 2,12 méteresek is lehetnek), és vannak okosak, akik összekapcsolják a kettőt. Például a 9-es játékos általában alacsonyabb, de okos, átlátja a pályát, és tudja, hol kell új lehetőséget generálni. A második sorban nagyon magasak játszanak, mert ők emelnek, ott fontosak a „polipkarok”. Aztán ott vannak a pillérek: zömök, alacsony játékosok, akiknek a vállán nyugszik az egész csapat.

Amikor én elkezdtem rögbizni, én voltam az osztályban a legalacsonyabb. Amikor jelentkeztem, mondták is: „Örülünk, hogy jöttél, mondjuk nem biztos, hogy rád gondoltunk…”

Amíg a rögbi nem volt az életemben, nem is gondolkodtam középiskolán vagy egyetemen, csak szakmát akartam szerezni. Csak később tudatosult bennem, hogy a sport vitte tovább az életemet. Egyszer egy banketten felálltak sokan, és azt mondták: ha én nem lettem volna, a mostani csapat sem lenne itt. Három évvel korábban indítottam egy gyerekcsapatot, és úgy nőtt ki belőle egy egész generáció, hogy én ezt nem is éreztem munkának, csak egy napi rutinnak.
Azt mondják, kettős személyiségem van: a pályán üvöltök, ott jön ki belőlem a napi feszültség. Talán erre a sportra még fokozottabban jellemző, mint másra, hogy az ember kiadja magából az élet hullámait. Ez erősíti a jellemet, és máshogy állsz hozzá utána az élet bármely területéhez.

Honnan indult ez az egész? A rögbi előtt teljesen más pályán mozogtál, nem?

Igen,

porcelánfestő és virágkötő voltam. Aztán bejöttek játékosokat toborozni a testnevelésórára, és megmérgezett a rögbi. Onnan indult az életem egy teljesen másik irányba. Már egy gyerekcsapatot szerveztem, amikor arra gondoltam, hogy talán testnevelő tanárnak kellene mennem, úgyhogy jelentkeztem az egyetemre. A kreativitásom megvolt, és azt ebben a sportban is tökéletesen kamatoztatni tudtam.

Apropó, Indiánok! Ez az egyetemen túli, felnőtt csapat. Jól tudom, hogy csatlakoztatok a PEAC-hoz?
Idén vagyunk 30 évesek: 1996-ban lettünk bejegyezve. Már korábban is volt Pécsen rögbi a ’80-as évek elején, akkor Termesz sc-nek hívták. Én ’94 óta rögbizem, akkoriban Pitbull Kölykök néven futottunk. Aztán a felnőtt csapat megszűnt, de teljesen új lendülettel elindultunk ’96-ban, és Pécsi Indiánok lettünk. Azóta – kisebb hullámvölgyekkel – töretlenül működünk!

Amikor egyetemre jártam, „szüzen” elkezdtem egy teljesen új csapatot; emlékszem, még Angliába is pályáztam mezekért. Az a csapat úgymond az „én gyerekem” volt, semmilyen háttérsegítségem nem volt hozzá: minden évben vállaltam a toborzást, intéztem a busz- és pályabérletet, a mezek mosatását, a pályafestést… Egy idő után azonban elszaporodtak a belső konfliktusok, és eljöttem. Kemény döntés volt, hiszen hat évem volt benne, de egyedül előbb-utóbb beletörik az ember bicskája. 

Az Indiánokkal viszont idén januárban sikerült csatlakoznunk a PEAC-hoz, amiért nagyon hálásak vagyunk. Sokkal jobbak a körülmények, és így nekem tényleg csak az edzésekkel kell foglalkoznom.

Amire még vágyom, az egy saját pálya és egy klubhelyiség. Az előbbit talán nem is kell magyaráznom. A klubhelyiség pedig azért lenne jó, mert az évek alatt összegyűlt serlegeink jelenleg dobozokban vannak, és elfoglalják a padlásom felét. Jó lenne a többi csapathoz hasonlóan kiállítani ezeket az ereklyéket, hiszen ezek a büszkeségeink – ahogy Esztergomban vagy Fehérváron is megteszik.

Nemzetközi szinten van olyan csapat vagy játékos, aki a szíved csücske?
Különböző szegmenseket figyelek a csapatoktól. Például imádom az angolok tolongását, szerintem az az egyik legjobb! Szeretem a franciák improvizációs játékát, és az ausztrálok is nagyon jók. A jövő évi világbajnokságot szerintem Dél-Afrika nyeri majd, mert nagyon erősek, összeszokott csapattal játszanak, és mentálisan, valamint temperamentumban is a többiek előtt járnak.

Fizikailag az első húsz csapat között már nincs különbség – éppen ezért tartom óriásinak, ahogy az argentinok feljöttek. Nagyon nehéz megugrani a TOP tízet, ki is szorult onnan Spanyolország vagy Portugália, Magyarország pedig a hatvanvalahányadik helyen áll. De szeretem a ki-ki meccsek izgalmát is: érdekes megfigyelni, hogy a legjobbak között mekkora apróságokon múlik minden. Edzői szemmel ráadásul máshogy nézem a meccseket: nem azt figyelem, ki hány pontot vitt, hanem hogy milyen megoldásokat választott. Itt, Pécsen, élőben minden más.

Azt mondod, csinálni kell?
Igen! Volt, hogy fél évig le voltam sérülve, és

tudod, kívülről az ember elképed, hogy „tényleg ezt csináljuk?” De belülről nem érezni ennyire ijesztőnek. Például sosem voltam 80 kiló fölött, de velem szemben meg 100–120 kilós ellenfelek jönnek. Emiatt nekem a sokkal nagyobb tempó mellett a technikára is sokkal jobban kell figyelnem; nem elég a súlyom tehetetlenségére alapozni, teljesen máshogy kell hozzáállni. Nem egyszerű.

Játszol még rögbit?
Igen, felmegyek a pályára! (nevet) Hát… már nem ugyanaz, mint huszonévesen. Ebből adódott az is, hogy pár éve elkezdtem vízihokizni, és ott is elkezdtem gyerekekkel foglalkozni. Nagy vágyam egy rögbi-vízihoki közös esemény! Megszerettem azt a sportot is – bár első alkalommal tüdőre leszívtam a vizet (nevet).

Hogy mi van? Vízihoki? És hogy jön ez a rögbihez? Hogyan kell játszani?
A rendes hokihoz hasonlóan bevonatos koronggal játsszuk, kesztyűt húzunk, ami védi a kezet, hogy ne üsse meg a korong, illetve van pipa, szemüveg és uszony. A korong a medence alján van, azt kell tolni egy rövid, hajlított végű bottal. A medencében van egy kis vályú, oda kell betalálni. A tüdödben annyi levegő van, amennyi – változó, ki milyen ütemben jön fel a felszínre levegőt venni.
Nagyon sok játékos vizes sportágakból érkezik, én hozzájuk képest mínuszból indultam, de az élményért megyek! Viszonylag sokszor lövök gólt, mert jól helyezkedem. Ez is területszerző játék, párhuzamot lehet húzni a rögbivel, és szintén a tempós letámadásokra épül. Hat éve játszom, és nagyon tudom ajánlani; a hátránya csak annyi, hogy nehezen promótálható.

Ha valaki megnézne egy edzést, vagy kipróbálná a rögbit, hol kereshet benneteket, mire számíthat?
Az edzések mindig nyitottak, kedden és pénteken tartjuk őket fél héttől az Ifjúság úti atlétikapályán. Volt már olyan, hogy egy egyetemi sportkör eljött kipróbálni, és külön programot alakítottunk ki nekik. Ilyenkor

mindig óvatos vagyok: nem akarok rögtön mélyfogós vagy ütközős játékot tanítani, senkit sem dobok a mélyvízbe. A tévében látott meccsek alapján amúgy is el szoktak képedni az emberek, miket csinálunk… De a kosarasok sem az NBA szintjén kezdik, itt is minden lépésről lépésre fel van építve.

Ha egy iskolába megyek toborozni, a 45 perc le van bontva: az általános labdabiztonság és helyzetfelismerés után a végén játsszunk. A rögbiben az a trükk, hogy nem szabad előre passzolni, ami az összes többi labdajátékkal szembemegy – ott ugyanis elpasszolod a labdát, és előrefutsz. Itt a labdás emberhez kell igazodni. Körülbelül öt perc kell, mire átáll erre a játékosok agya, de akkor már élvezik is, és be tudja szippantani az embert.

Ma már nehezebb felkelteni az érdeklődést, mint 15-20 éve, de megtartani talán még nehezebb a lángot. Van benne rutinom: az ember gyarló, mindig többet akar, és az a célom, hogy minden lépcsőfokot megmutatva elérjem, hogy a kezdők megmaradjanak a rögbinél.