Kiss Gadget Zoltán, Csortos Szabolcs
Image
„Baromi nagy levegőt kellene venni” – interjú Turi Katalinnal
A PTE Mentor Fórumán búcsúztatták Turi Katalint, a a Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Általános Iskola, Gimnázium és Óvoda nyugdíjba vonuló főigazgatóját. Beszélgetésünk a pályakezdéstől a leköszönésig ívelt: tanításról és vezetésről, örömökről és kudarcokról, mentorokról és pályakezdőkről – no meg arról, merre kellene elindulnia a magyar köznevelésnek.
Úgy tudom, hogy unokáid most mentek első osztályba.
Így van. Az ikrek ülnek decensen az iskolapadban, a fekete-fehér cuccaikban – meg is fogom mutatni a fényképüket!
Mivel bocsátottad őket útjukra?
Semmivel. Rendkívüli kisgyerekek úgy alkalmazkodásban, mind viselkedésben. Meggyőződésem, hogy nagyon jó iskolások lesznek.
Amikor a lányom meg a vőm iskolát kerestek, azt mondtam nekik, nem úgy van az, hogy ti kerestek. Az iskola örüljön, hogy két ilyen okos kislányt kap. Tényleg iskolaérettek, pedig egypetéjű ikrek, ráadásul a Covid-nemzedékhez tartoznak – vagyis ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Ahogy készültem belőled láttam, hogy a pedagógus szakma létező összes elismerését megkaptad már. Mit jelentenek neked ezek a díjak?
Én korábban mindig úgy gondoltam – és most is úgy gondolom –, hogy mindig jobban szerettem fölterjeszteni, és adni a kollégáknak díjat, elismerést, vállon veregetést. Azt gondoltam, akkor is teljesen boldog leszek, ha érzem a kollégáim szeretetét – és ezt kétségkívül éreztem is. Nekem ez pont elég lett volna, de nagyon hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Egyiket sem „vártam” – mindegyikre úgy tekintettem, mint valami végtelen emberi gesztusra. De ha nem kaptam volna meg őket, semmilyen tüske nem lenne bennem, ezt nagyon őszintén mondom. Még akkor sem, ha tudnám, hogy fölterjesztettek, de végül nem kaptam meg. Az ég egyadta világon semmi. Úgy gondolom, rengetegen vannak – csak azok között is, akiket én ismerek –, akik méltók lettek volna rájuk.
A múlt heti mentorfórumon hallottam először olyat, hogy egy pedagógust ütemes vastapssal búcsúztatnak, mint a színházban egy színészt. Hogyan élted meg?
Nagyon-nagyon boldog voltam. Utána fölhívott a barátnőm, aki Győrben él, és akivel együtt végeztünk itt ’83-ban. A barátnőm azt mondta, hogy ezeken a képeken nem is engem nézett, hanem azt, hogy a környezetem hogyan néz rám. Neki ez volt fontos. Jaj, de jólesett! Ez esett a legjobban.
Meg az, ahogy láttam ott az arcokat: ahogy én szerettem őket, azt kaptam vissza.
Ugyanazzal a lendülettel érkeztél ide az iskolába, mint amellyel az elmúlt évtizedekben is dolgoztál. Annyi energia van benned, mintha nem is mentél volna nyugdíjba. Milyenek lesznek a te nyugdíjas éveid?
Még nem igazán indult meg. Éppen ezért egy picit előbb is szándékoztam jönni, de amikor kiléptem a lépcsőház ajtaján, a lakótársaim – akik ilyenkor már élik a napi életüket – csodálkozva nézték, hogy én szeptember elsején délelőtt tízkor mit keresek ott. Ők is azt kérdezték: és akkor most mi lesz?
Nyilván még rengeteg elvarratlan szál van, az ember visszanyúl ehhez-ahhoz. Sok minden van még az iskolában is, aminek szeretnék részese lenni. Mindenki csinálja a maga dolgát, de ezek még az előző feladatok nyúlványai.
A Magyar Tehetséggondozó Társaság is bőségesen ad nekem munkát. Most éppen országos konferenciát szervezzük Győrben. Aztán az egyetem is elküldte az „Aktiváljam a Teams-csoportjaimat!” című felhívást, mert még van szakvizsgás órám. Úgyhogy egyelőre nem nagyon érzem a nyugdíjas életet.
Szakmai életutad még az államszocializmusban kezdődött, 43 évet töltöttél a pályán. Sok mindent megértél, sok mindent láttál. Hogyan korszakolnád ezt a több mint négy évtizedet, milyen ívet rajzolnál fel?
Ó, egy pedagógus nagyon egyszerűen tudja korszakolni a pályáját. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy az lettem.
Az első a kollégiumi nevelőtanári korszakom. Bármily furcsa, én először középiskolai kollégiumi nevelőtanárnak szegődtem el. Azt fölmértem már a főiskolai gyakorlatok alatt, hogy középiskolás gyerekeket szeretnék tanítani. Közelebb éreztem magam hozzájuk, és úgy éreztem, történelmet szeretnék tanítani. Az orosz nyelvet is szeretem mind a mai napig, tanítottam is. Azt gondolom, hogy az egyik leggyönyörűbb nyelv – minden áthallástól megfosztva. Viszont történelemtanárként eredményesebbnek éreztem magam, mint nyelvtanárként. Én történelmet szerettem volna tanítani, főleg középiskolásoknak. Gyönyörűséges dolog.
Azért mentem középiskolai kollégiumba, mert akkor nem úgy volt, hogy az ember gondol kettőt, és az egyébként általános iskolára predesztinált diplomájával középiskolában tanít. El kellett végezni egy egyetemi kiegészítő szakot. Ha középiskolában vagy középiskolai kollégiumban helyezkedtem el, akkor köteleztek arra, hogy elvégezzem. Ennek ez volt a története. Nagyszerű, csodálatos korszak volt, 1988-ig voltam ott. Közben megszületett a gyermekem, tehát ez az idő azért megszakadt, de egy pályakezdőnek jobbat annál, mint hogy tapasztalt, idősebb kollégák közé kerüljön, elképzelni sem lehet. Őket már nem feszélyezte ez a „bemegyek az órára, kijövök az óráról” dolog, mert a kollégium azért lazább történet. És ahogy ők engem szerettek, befogadtak, tanítottak, kritizáltak! A klasszikus tanáregyéniségekkel is ott ismerkedtem meg, és ez borzasztó jót tett nekem. Nem beszélve arról, hogy kipróbálhattam, melyik módszer, melyik habitus fekszik nekem legjobban, én pedagógusként hogyan tudok működni a gyerekekkel. Ők is tanítottak engem. Szóval ez az első nagy korszakom.
A második nagy korszak kétségkívül az volt, amikor bekerültem a Nevelési Központ Gimnáziumába, egy új gimnáziumba. Beugró voltam: egy másodikos osztálynak lettem az osztályfőnöke. A gimnázium kicsi volt még akkor, egészen kis helyen elfértünk. Én pedig annak lettem a részese már a kezdetektől, ahogyan az iskola feltöltődött gyerekekkel, tartalommal, értékekkel. Csodálatos korszak volt. Voltak történelemóráim, de tanítottam oroszt is, többek között a saját osztályaimban. Tanterveket írtunk. El tudod képzelni? 1983-ban végeztem, ’88-ban pedig már itt voltam, sőt, a történelem munkaközösség vezetője lettem. Hol lehet ezt a karriert így befutni? Szóval ez a második nagy korszak 1994-ig tartott. Két osztálynak voltam az osztályfőnöke. A tanítványaim közül sokan lettek történelemtanárok – kezdetben presztízst is csináltunk belőle.
Miért volt fontos neked, hogy történelmet tanítsál középiskolában, és hogy belőlük történelemtanár legyen?
Boldog voltam, hogy ezt választották, mert tudtam, hogy tanárnak lenni gyönyörűséges dolog. Aztán egyszer mégis elgondolkodtam rajta. Egyszer visszajött egy volt tanítványom, aki elmondta, hogy nagyon szerette, amit csinált, és nagyon is akarta, de végül elvégezte a zalaegerszegi pénzügyi főiskolát, mert nem tudott megélni a tanárságból. Akkor arra gondoltam: lehet, hogy nem kéne már ezt annyira erőltetni…
Pedig az a korszak egy tanár számára maga volt a fantasztikum! Amikor a gyerekek szóbeliztek, és az elégedett felvételiztető azt kérdezte tőlük: „Ki tanított téged?” Ez azért volt fontos, mert úgy éreztem, tudtam adni ezeknek a gyerekeknek – nyilván rengeteg szabadidőm ment rá. Nem volt olyan, hogy kettőkor vége a tanításnak, és én hazajövök. Nyomultunk a könyvtárba, ott tanultunk egy kicsit, elmentünk versenyre, ide-oda. Nagyon szép időszak volt.
Ekkor ért engem Bódis Éva felkérése. Ő a híres neveléstudós Gáspár László felesége volt; Szilágyi János után ő lett a Nevelési Központ igazgatója. Egy év után rádöbbent, hogy nem tudja ezt egyedül művelni, és áthívott engem a gimnáziumból a helyettesének. Tehát én 1994-től gyakorlatilag vezető voltam. Éva személyes tragédiája, hogy ’95-ben rákot diagnosztizáltak nála. Onnantól kezdve harminchárom évesen rám szakadt egy hatalmas intézmény. A Nevelési Központ akkor az ország legnagyobb köznevelési intézménye volt 14 tagintézménnyel, 4500 gyerekkel. Igazi nagyüzem.
Lényegében minden operatív és stratégiai kérdést nekem kellett végigvinnem a vezetőtársaimmal, miközben tudtam, hogy ha bármit rosszul csinálok, az az ő nevével megy. Egy halálosan beteg asszony nevében. Szóval ez rettenetesen nehéz időszak volt. Emberileg azért viselt meg ennyire, mert barátként is tekintettem rá. Végtelenül okos, korrekt, hihetetlenül jó ember volt. Nekem olyan képem van róla, ami csupa nagybetű. Aztán ’97-ben, ötvenévesen meghalt. Így kerültem én a vezetői székbe. Semmilyen ambícióm nem volt, ezt őszintén mondom neked. Azt gondoltam, hogy Éva mellett az idők végezetéig helyettes leszek, és ez nekem jó lesz.
Akkor elkezdődtek az ilyenkor szokásos városi mendemondák: ő is ide akar jönni, meg ő is ezt akarja. A vezetőtársaim azonban összezártak, és azt mondták:
„Nem, Kati, te leszel. Téged szeretnénk, légy szíves, vállald el. Ide ne jöjjön senki, mi ezt így szeretnénk.”
Ennek a nagy összefogásnak az eredményeképpen lettem végül vezető. Ez volt a következő nagy időszakom 2016-ig Tizenkilenc évig voltam ott vezető, és onnan jöttem át ide.
Ezek után már sejtem a választ arra a kérdésre, hogy melyik korszakodra vagy a legbüszkébb?
Mindegyikre: a kollégiumra éppúgy, mint a vezetés időszakaira. Képzeld, ha erre gondolok, mindig ugyanaz a jelenet ugrik be. Egyszer a kollégiumi évfordulón láttam is erről egy fényképsorozatot. Nem is tudtam, hogy megmaradt.
Mint említettem, ’83-ban friss diplomásként kikerültem nevelőtanárnak egy négyszáz ágyas kollégiumba, ahová mindenhonnan jöttek gyerekek. A főnököm, Légrádiné azt mondta nekem: „Figyelj ide, csinálj valami olyat, amilyen itt még nem volt, de nagy durranás legyen!” Megbízott bennem. Én örökké azt kaptam a főnökeimtől, hogy bíztak bennem, és ez nagyon fontos volt. Így próbáltam én is így tenni: nagyon-nagyon kell bízni a kollégákban.
Szóval megszerveztem a négyszáz fős kollégiumnak a szintvetélkedőt, olyat, amilyet annak idején a főiskolán csináltunk. Nyilván sokan segítettek, támogattak, de alapvetően rengeteg munkát tettem bele. Mindez azokat a gyerekeket, akik egyébként úgy gondolták, hogy „hagyjon már engem békén a kollégium!”, őrületes módon megpezsdítette. Addig is szerettek a kollégáim, de onnantól kezdve annyira, hogy már azt mondogattam nekik:
„Ez már fáj, ne szeressetek ennyire!”
Értek kudarcok a pályán?
Persze. Kudarcként éltem meg, ha egy gyereket nem oda vettek föl, ahova szeretett volna, ha nem sikerült megoldani egy problémát, vagy valakit úgy beilleszteni az osztályközösségbe, ahogy szerettem volna.
De két nagy kudarcom van. A nagymamám mindig azt mondta: „Majd megfordul benned, kislányom.” De ezek még nem fordultak meg bennem – talán majd az idő megteszi.
Az egyik, hogy nem nyertünk el egy 1,2 milliárd forintos pályázatot a Nevelési Központ felújítására. A kollégáimmal ingyen és bérmentve írtuk meg, és ebből szerettük volna befejezni az elkezdett munkát, az ablakcserét és sok minden mást. Jó pályázat volt, még az akkori VÁTI-nál (ez akkor egyfajta pályázatkezelő volt) is együtt szurkoltak velünk, mégsem kapott támogatást. Végtelenül naiv voltam – meg kell mondjam, most is az vagyok. Nem vettem figyelembe azt a fajta lobbierőt, lobbikényszert, amely más pályázatok mögött ott volt, a miénk mögött meg nem…
A másik kudarc ezzel összefüggött. Ha elnyerjük a pályázatot, a fenntarthatósági időszak alatt nem darabolhatták volna föl a Nevelési Központot. Én mindig azt mondtam: aki időt nyer, életet nyer. A kollégáimmal még egy országgyűlési előterjesztést is megírtunk. A képviselők azt mondták, beviszik, és megpróbálják kivenni a Nevelési Központot abból a csomagból, amely szerint az óvoda ide megy, az általános iskola oda, a művelődési ház meg amoda. Nem sikerült, és szépen feldarabolták. Nyilván nem az én személyes kudarcom volt, de annak éltem meg. Ez a tehetetlenség vezetett el odáig, hogy amikor 2016-ban Lengvárszky Attila megkérdezte, átvenném-e az itt működő összevont intézményt, igent mondtam. Pár napot gondolkodtam, de valójában már akkor tudtam, amikor megkérdezte. És örülök, hogy így tettem, csodás időszak volt ez a tíz év is.
Én mindig úgy érzem, hogy ott fönt valakik irányítják a dolgokat: amikor valami nagy gebasz van, valaki kirángat belőle. Ott már azt éreztem, hogy a lelkem ezt nem tudja tovább elviselni. Minden év végén elbúcsúztunk valamelyik közösségtől. Elment a bölcsőde, elment az óvoda, elment a szakszolgálat. Hiába maradtunk egy helyen, ha már nem ugyanannak a szervezetnek voltunk a részei, de soha többé nem lehetett ugyanolyan. Most is azt mondom, hogy a Nevelési Központot ahogyan az a kétezres években működött, a világ egyik legnagyobb őrültsége volt így szétdarabolni.
Azzal, hogy az emberből vezető lesz, azzal mennyire szűnik meg a kapcsolata a diákokkal?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szűnik meg. Megszűnik: már nem az vagy. Tanára csak azoknak a diákoknak maradsz, akiket ténylegesen tanítasz. Vezetőként is van kötelező órád, én pedig mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy tanítsak.
Tehát tanítottad a történelmet továbbra is.
Igen, mondtam is a főnökeimnek: ha szerettek egy picit, nehogy már azzal akarjatok jutalmazni, hogy nem taníthatok! Ez nagyon fontos volt nekem. Hogy bemegyek egy közösségbe, fölmérem, mekkora teret kell befognom, hol kell állnom ahhoz, hogy mindenkit lássak.
Ez nyilván mindig annak a kis közösségnek szólt, amelyikkel órám volt. Igyekeztem a többiekhez is közel kerülni, de óhatatlanul kevés az idő és az energia ahhoz, hogy az ember tanárként ugyanúgy jelen legyen az ő életükben is. Ha helyettesíteni kellett, vezetőként is örömmel mentem be, hogy más közösségeket is megismerjek. De az ember óhatatlanul elszakad.
Azt mondják, hogy a vezetés magányos szakma. Ez annyiban igaz, hogy vannak dolgok, amelyeket magadban kell elrendezned. Nem azért, mert információt akarsz visszatartani, hanem mert ha még kiforratlan a történet, nem tudod, mi lesz belőle. Ha túl korán kiadod, csak fölöslegesen aggasztod a többieket.
Én igyekeztem védeni a kollégáimat. Meggyőződésem, hogy az a jó vezető, aki védelmet, biztonságot képes adni nekik.
A tanár nyugodtan ülhet a helyén, mert tudja, hogy aki vezeti az intézményt, teszi a dolgát, ott van, ahol lennie kell. Nem feltétlen kell magamat helyzetbe hoznom, de figyelnem és információt kell gyűjtenem, mert csak akkor tudok biztonsággal segíteni a többieknek. Ez volt a dolgom.
Kétségkívül volt ebben magányosság is. De az gyönyörűség, hogy egész életemben olyan vezetőtársaim voltak, akikkel félszavakból is megértettük egymást. Így volt ez az ANK-ban és így volt a Gyakorlóban is.
A történelemben volt olyan korszakod, amit különösen szerettél tanítani a gyerekeknek, vagy beszélgetni róla?
Igen, a XIX. század második fele. Ekkor alakul ki a modern hatalmi politika, és indul el egy őrületes modernizáció. Magyarországon ez a dualizmus kora, Európában a második ipari forradalom időszaka. Ekkor jönnek létre azok a politikai és gazdasági keretek, amelyek között tulajdonképpen ma is élünk. A nagyhatalmi politika és a modern diplomácia története pedig iszonyatosan izgalmas.
Egy nevet mindenképpen meg kell említenem: legendás főiskolai tanáromét, Dénes Béláét. Ő tanított meg arra is, mit jelent a relativitás a történelemben. Hogy 1945-ben, ami Kádár Jánosnak felszabadulás, azt Esterházy herceg úgy éli meg, hogy elveszik a birtokait. Mindezt olyan végtelen eleganciával mutatta meg nekünk, hogy imádnivaló volt.
Ha például azt mondod nekem, 1867, én mind a mai napig el tudom mondani, mi történt akkor a világban. Nemcsak azért, mert azóta százszor tanítottam – és a tanárnak az a dolga, hogy összefüggéseiben lássa a történelmet –, hanem mert ő már a főiskolán megtanított erre.
A középiskolából még csak kis foltokat hoztunk magunkkal. Jól el tudtuk mondani az 1848-as forradalmat, de amikor össze kellett kapcsolni az eseményeket, rácsodálkoztunk: ja, tényleg, hát persze, az is akkor volt! Ő azonban nemcsak rácsodálkoztatott bennünket ezekre, hanem az egyetemes összefüggéseket is fölfedte: ez azért történt, mert amott meg az. Ettől lett ez a kedvenc korszakom.
Ha már forradalom. A pedagógus szakmában is nagy reményeket fűznek – többek között – a NAT-hoz is, nyilván figyelemmel követed a történéseket. Mit vársz ezekől?
Mondtad az elején, hogy sok mindennek voltam már tanúja. Ez így is van. Amikor ’94-ben igazgatóhelyettes lettem, még friss volt az 1993-as közoktatási törvény, amely a rendszerváltás után újraszabályozta a közoktatást. Mi még az 1978-as „tanterv és utasítás” alapján tanultunk, majd tanítottunk. Ehhez képest óriási változás következett.
Pontosan emlékszem, hol ültünk, amikor először hallottunk az új NAT-ról: a százalékosan meghatározott óraszámokról, az új tartalmakról, az Ember és társadalom, az Ember és természet műveltségterületekről. Őrületes lelkesedés volt bennünk. A később kibontakozó vita azonban már köszönőviszonyban sem volt ezzel a kezdeti fellángolással. Ez azért elkeserítő volt. De hogy elkezdhettük elkészíteni a helyi tanterveket, pedagógiai programokat az csodálatos és óriási dolog volt.
A mostani változások kapcsán is ez jutott eszembe. Mindenekelőtt a tananyaghoz kellene hozzányúlni. Persze egy pedagógusnak önmagában nagyon nehéz eldöntenie, hogy a saját tantárgyából mit kell feltétlenül megtanítani, és mit lehet elhagyni. Ehhez szüksége van neveléstudósok, oktatáskutatók és más szakemberek segítségére.
A történelemből szemrebbenés nélkül ki tudnám szedni azt az adathalmazt, amelyet már nem lehet belegyömöszölni a gyerek fejébe. Gloviczki Zoltán A holnapután iskolája című könyvében is arra hívja fel a figyelmet: amikor a nagy tanáregyéniségekre, például a fasori Rátz tanár úrra hivatkozunk, gondoljuk végig, mekkora volt a tananyag a két világháború között, és mekkora most. A tudásanyag exponenciálisan növekszik, a gyerekek agya azonban nem.
Sokkal erősebben kellene szűrni a tananyagot, erről mégis nagyon keveset hallok. A vita még mindig arról szól, hogy Wass Albert bekerüljön-e, valaki más pedig ki. Holott baromi nagy levegőt kellene venni, és egy valóban jelentős újítással segíteni a következő nemzedéknek.
A feladvány tulajdonképpen egyszerű: ha a gyerekeknek kevesebb órájuk van, a pedagógusok óraszáma is csökken. Akkor több idejük jut egy-egy gyerekre, és máris más megvilágításba kerül a pedagógushiány. A tananyag csökkentése tehát maga után vonná a többi változást is. Itt kellene elkezdeni.
Amit most látok, az reményt keltő: nagyon sok embert bevonnak és meghallgatnak. Ez őrületesen fontos, mert egy stratégia elkészítése csak így kezdődhet.
Rég volt ilyen.
Valóban. Ma már bárki meg tud fogalmazni jól hangzó célokat. Egy stratégiában nem ez a legfontosabb, hanem az odavezető út, majd a végén annak vizsgálata, mi valósult meg belőle, min kell változtatni. Az elmúlt időszakban rendre csak a középső szakaszra összpontosítottunk: üljünk le, és fogalmazzunk meg jó célokat. De könyörgöm, előbb helyzetelemzés kell! Nézzük meg, gyűjtsük össze, honnan indulunk. A szakvizsgás hallgatóknak is mindig azt mondom: különben úgy járunk, mint Bubó doktor, és olyan betegséget gyógyítunk, amely nem is létezik. Előbb pontosan ismernünk kell a tüneteket és az okaikat. Most azt látom, hogy ez valóban megtörténik. Ebben nyilván fontos szerepe van Lannert Juditnak is, aki ebben jó: számára a mérhető, statisztikai adatok nagyon fontosak, meg mások véleménye is. Ez korrekt megközelítés, és szerintem jó irány. Fontos, hogy meghallgassák a szülőket, a diákokat, a szakszervezeteket és az érdekképviseleteket, hogy mindenki elmondhassa a véleményét. A kérdés azonban az, mi történik utána ezzel a rengeteg inputtal. Mint a Macskafogóban: minden bekerül a gépbe, aztán valami jót kell összerázni belőle. Ehhez most olyan felhatalmazás társul, amilyet rég tapasztaltam. Megkockáztatom, talán még a rendszerváltás idején sem volt ekkora.
Én akkor már pályakezdő fiatal felnőtt voltam. Ott volt a két hatalmas erő, az SZDSZ és az MDF, az ország pedig két pólus köré rendeződött: már akkor kialakult egyfajta megosztottság.
Ezt a mostani felhatalmazást nagyon-nagyon jól kell használni. Ez őrületes felelősség. Őszintén szólva nem szeretnék az oktatáspolitikusok helyében lenni, mert ezt most nem lehet elpuskázni.
Ugyanakkor ez a felhatalmazás arra is lehetőséget ad, hogy őszintén beszéljenek az emberekkel. Hogy azt mondják: figyeljetek, ez a helyzet, ezt látjuk, ezt szeretnénk elérni, de piszok nehéz lesz, és ilyen meg ilyen áldozatokkal jár. Valószínűleg kisiskolákról is le kell mondanunk, mert nem tudjuk valamennyit fenntartani – nálunk gazdagabb országok sem képesek erre. Az óraszámokból és a tananyagból is engedni kell majd. Ezt a kollégáknak is világosan el kell mondani. Meg fogják érteni, hogy a változás áldozatokkal jár – de azt is kérni kell tőlük, hogy akkor is maradjanak mellettünk, amikor ezeket az áldozatokat meg kell hozni.
Félek, hogy erre nem vagyunk azért felkészülve…
Ilyenkor mindig Kossuth 1848. július 11-i országgyűlési beszéde jut eszembe. Általában csak azt idézzük belőle: „Leborulok e nemzet nagysága előtt!” De mit mondott utána? „Annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban.”
Ő is érezte, hogy megajánlani azt nagyon tudunk. Lelkesedni őrületesen könnyű, különösen akkor, ha a többség oldalán állunk. De ezt a lelkesedést aprópénzre váltani, és akkor is kitartani, amikor a döntések már nekünk sem kellemesek – na, az nem olyan egyszerű.
Az oktatás akkor kerülhet a helyére, ha ezeket a „nem szeretem” lépéseket is megtesszük. Bízom benne, hogy a mostani hatalmas bizalom és felhatalmazás akkor is kitart.
Melyek a legnagyobb kihívások ma egy pedagógushallgató számára?
Az egyik legnagyobb kihívás maga a hallgatói lét. Nem az, amelyik nekünk jutott: ma sokan munka mellett tanulnak, éjszaka küldik a vázlataikat, mert előtte még árut töltenek vagy a pénztárban ülnek. Nem egyszerű így hallgatónak maradni és közben az életre készülni. Nemcsak kapuzárási, hanem kapunyitási pánik is van.
A pályán pedig azt kell megtalálniuk, miben a legjobbak. A mentoroknak is mindig azt mondom: ne akarjanak mindenben jók lenni. Nincs olyan pedagógus, aki a csoportmunkától a frontális oktatáson és a legújabb technikákon át a kooperációig mindent tökéletesen csinál. A mentortanár nem állatorvosi ló. Adja át azt, amiben ő a legjobb; a hallgató pedig mást tanul majd egy másik pedagógustól. És akkor mindenki boldog.
Milyen tanácsot adsz egy pályakezdő pedagógusnak, amikor elbocsátod?
Két dolog. Az egyik: tisztelje és korrekt módon viszonyuljon a szakmájához, és tisztelje meg saját magát is azzal, hogy felkészületlenül nem megy be órára. A másik: szeresse nagyon a gyereket.
Ennyire egyszerű ez?
Ennyire. Annyira lehet szeretni őket, és mindegyiket másért! És ezt ők nagyon is érzik. Egyszer megérdezték őket, hogy mit tetszett nekik legjobban ennél vagy annál a tanárnál. Azt válaszolták, hogy az, amikor beszélt hozzájuk. Nekem is ezek a legszebb pillanataim tanárként, még most is borsózik a hátam, ha rágondolok. Ha belekezdek egy történetbe, és egyszer csak olyan csend lesz, hogy az már fáj. Azt gondolod, Jézus Mária, valaki moccanjon már meg, ejtsen le egy tollat, történjen valami! Közben pedig nincs nagyobb öröm ennél, ha ennyire figyelnek rád. Ezek a pillanatok a tanári szakma legcsodálatosabb részei.
Különös, hogy ezen a kódváltás semmit sem változtatott.
Remélem nem is fog. Bízom benne.
Kapcsolódó cikkeink:
HASONLÓ TARTALMAK
Pécsi Tudományegyetem | Kancellária | Informatikai Igazgatóság | Portál csoport - 2021.