Felvételi para helyett tudatos tervezés – új könyvvel jelentkezik Jocó bácsi

Hogyan érdemes használni ezt a könyvet: végigolvasni, vagy inkább feladatokat, válaszokat keresni benne?

A szülőknek és a pedagógusoknak érdemes végigolvasniuk. Bízom benne, hogy sok tanár használja majd a könyvet. A kamaszoknak akár egy-egy interjút vagy részletet is kiemelhetünk. 

Vannak a megszólalók között számukra ismert és kevésbé ismert emberek is. A lényeg, hogy különböző életutakat, karriertörténeteket és őszinte válaszokat ismerjenek meg. A beszélgetésindító mondatok mentén közösen is elgondolkodhatunk ezeken.

A feladatoknál ikonokkal jelöljük, melyiket érdemes egyénileg, csoportban vagy családi körben megoldani. Van, amelyiket egy egész osztály is elvégezheti. Kis kreativitással, átalakítással szerintem mindegyik működhet egyénileg és csoportosan is, de a szerkesztőimmel úgy döntöttünk, jelezzük, melyiket hogyan ajánljuk.

A felvételiig még nagyjából három és fél hónap van, így akár naponta egy feladatot is meg lehet oldani. Mint a 77 magyar népmese, csak ez 88 pályaorientációs gyakorlat. Vannak rövidebbek, hosszabbak, beszélgetősek, keresgélősek, sőt olyan is, amelyikben egy Quimby-dalt lehet meghallgatni és elgondolkodni rajta. A témák is sokfélék: azzal is kezdhetjük, hogy megkérjük a gyereket, válassza ki, melyik érdekli.

Térjünk át a tanításra: történelemtanárként melyik korszakot szeretted leginkább tanítani?

Sok történelmi korszakot szeretek, de a középkori egyház történetét különösen. Ez volt a kutatási területem és a szakdolgozatom témája is. Sokan nem gondolnák rólam, hogy ilyen elmélyülten vagyok képes foglalkozni egyháztörténettel, és meglepődnek, hogy nekem tényleg van történelemtudásom (nevet) – fantasztikus oktatóktól tanulhattam a pécsi egyetemen!

Nagyon szeretem a dualizmus korszakát: hogyan változott meg az élet, milyen felfedezések születtek, hogyan jelentek meg az első orvosnők. Mindig az emberi történeteket keresem. A diktatúrák társadalmi hatásait is szeretem tanítani, például azt, hogyan éltek és gondolkodtak az emberek a Rákosi- és a Kádár-korszakban.

A történelmet az embereken keresztül nézem. Az évszámok kevésbé érdekelnek – persze tanárként azokkal is foglalkoznom kell –, de nem tartom tragédiának, ha valaki néhány évet téved. Az a fontos, hogy lássa az összefüggéseket: miért volt akkora dolog a vasútépítés a dualizmus idején, hogyan hatott a padlássöprés egy család életére, vagy miért terjedt az alkoholizmus, és miért nőtt az öngyilkosságok száma a Kádár-korszakban.

Említetted, hogy fantasztikus oktatóid voltak a Pécsi Tudományegyetemen. Kikre emlékszel a legszívesebben?

Fedeles Tamás mindkét szakdolgozatom konzulense volt. Nagyon szerettem vele dolgozni, az összes szemináriumát felvettem, pedig hétfő reggel nyolckor tartotta őket. Sashalmi Endre, Hahner Péter, Vonyó József is meghatározó volt számomra. Még vizsgázhattam Katus Lászlónál, és hallhattam Ormos Máriát előadni.

Vargyas Péter tartotta az első egyetemi kurzusaimat. Fantasztikus ókortörténész volt, hagyott bennünket szabadon gondolkodni. Máig előttem van a temetése – nagyon hiányzik… Kuti Klárától kulturális antropológiát tanultam, Dudás Margit háromnapos pedagógiai műhelye is fantasztikus élmény volt.

Sokszor voltak kőkemények ezek az oktatók – középkortörténetből vért izzadtunk, de partnerként is tudtak bánni velünk. Nagy Mariann például ma már elhozza a diákjait az előadásaimra, mert pedagógiai példának tart. Fekete Máriáról pedig az jut eszembe, hogy egy zárthelyin addig vitte le a ponthatárt, amíg mindenkinek meglett a kettese.

A Rókus utcában még együtt ültünk be a kávézóba az oktatóinkkal, beszélgettünk. Hahner Péter a kis Lego-figuráival játszott nekünk, velünk. Bagi Dániel Lengyelország-szeretete is meghatározó élmény volt. Ezeknek az egyéniségeknek a többsége ma már nincs ott: meghaltak, nyugdíjba mentek vagy más intézménybe kerültek. Ódákat tudnék zengeni róluk. Már akkor is felnéztem rájuk, amikor kivágtak vizsgáról. (nevet)

Milyen volt pécsi egyetemistának lenni?

A Szántó kollégiumi napokat iszonyatosan szerettem. Amikor 2007-ben odakerültem, pezsgő hallgatói és kollégiumi élet részese lehettem. Hamar bekapcsolódtam a hallgatói érdekképviselet ügyeibe, dolgoztam az egyetemen, így központi figura lettem – vagy legalábbis annak gondoltam magam. Fantasztikus időszak volt, de a pécsi töri szak azért kemény meló. Százvalahányan kezdtünk, és tízen végeztünk három év alatt, köztük én is.

Milyen kapcsolat fűz ma Pécshez?

Nagyon szeretek visszajárni. Pécsett és Siklóson is élnek barátaim. Bár ritkán jutok el, szerelmes vagyok a városba. Sokat változott: néhány kultikus szórakozóhelynek már az épülete sincs meg, pedig húsz éve ott töltöttem ifjúkorom legszebb éveit.

Imádom a város mediterrán hangulatát, a Mecseket, a sokszínű várost. Ha megérzem a komlószagot – pedig nem szerettem –, azt mondom: „Úristen, megérkeztem!” 

Legutóbb a páromat vittem körbe, megmutattam neki az egykori albérletemet, meséltem neki az emlékeimről. Osztályfőnökként az egyik osztályomat is elvittem: Orfűn szálltunk meg, onnan mentünk be Pécsre, az egyetemre, a Rókus utcába. Utóbbi szinte ugyanúgy néz ki, mint az én időmben, legfeljebb kívülről kifestették egy kicsit.

Ha egy dolgon változtathatnál a magyar közoktatásban, mi lenne az?

A rendszerközpontú oktatást diákközpontúvá tenném. Most a tankönyv, a tanmenet és a szabályok állnak a középpontban. Vannak változások, de türelem kell, ez többéves munka. Olyan iskolát szeretnék, ahol a nehézségek ellenére a pedagógus és a diák is jól érzi magát, és megkapja, amire szüksége van. A gyereknek ez lehet egy jó szó, egy kommunikációs gyakorlat vagy olyan képesség fejlesztése, amelyből később megélhet.

Abban támogassuk, amiben jó, ne folyton azt keressük, mit nem tud. Ha ért a hangtechnikához és imádja, dolgozhasson a technikus mellett az iskolai ünnepségeken: pakolhassa a hangfalakat, rakhassa össze a rendszert, élhesse ki magát. Lehet belőle tök jó hangtechnikus vagy hangmérnök. A gyerek legyen a középpontban.

Azt vallod, hogy a gyerek fontosabb, mint a pontszáma. Ezzel sokan egyetértünk. De hogyan lehet ezt a gyakorlatban érvényesíteni, ha továbbtanulásról mégiscsak a pontszámok döntenek az oktatási rendszerben? 

A lelki felkészítés baromi fontos. Ha a gyerek százpontos felvételin ötvenkét pontot ér el, majd azt hiszi, hogy ő egy ötvenkét pontos gyerek. Pedig nem az. Abban a gimnáziumban, ahol dolgoztam (Kontyfa Általános Iskola és Gimnázium – a szerk.), nem kértünk központi felvételit; a jegyek alapján vettük fel a gyerekeket.

Így viszont szóbelit sem tarthattunk, pedig az lett volna az igazi, ha a pontszámok helyett egy beszélgetés alapján dönthetünk. Sok jó képességű, jó tanuló diák került hozzánk, akik valamiért elrontották a felvételijüket. Voltak köztük olyanok is, akik később kitűnőre érettségiztek. A jelenlegi rendszerben annak az egy napnak, annak a kétszer negyvenöt percnek akkora a súlya, hogy sokan éppen emiatt rontják el.

Nem szabad elhitetni egy gyerekkel, hogy ő annyit ér, amennyi a pontszáma vagy a jegye. 

Ha elégtelent kap, nem ő elégtelen: az adott helyzetben, az adott tantárgyból nyújtott teljesítménye volt az. A szülők és a pedagógusok fejében sajnos sokszor összeforr a gyerek és a teljesítménye, pedig a kettőt külön kell választani. Ahogy azt sem mondjuk neki, hogy hülye vagy, inkább azt, hogy most hülyeséget mondtál vagy tettél. Cselekedeteket értékelünk, nem a személyét minősítjük. Egy jegytől senki nem lesz jobb vagy rosszabb ember.

Kanyarodjunk vissza a felvételi parához: mennyi izgulás fér bele, és mikor válik bénítóvá? 

A parázás teljesen természetes, ősi reakció. Évekkel ezelőtt megkértem a menedzseremet: ha azt látja, hogy színpadra lépés előtt már nem izgulok, egy darabig ne engedjen fellépni. Máig izgulok a kamera előtt és a színpadra lépés előtt is. A rutin ezt nem szünteti meg. Amikor a PTE-n negyedszerre államvizsgáztam, ugyanúgy izgultam.

Akkor van baj, ha a para megbénít és rettegéssé válik. Sajnos ez sok diáknál és szülőnél megtörténik, mert éveken át ezzel terrorizálják a gyerekeket.

Már általános iskolában azzal riogatják őket, hogy a felvételi életük döntése. A gimnáziumban az érettségivel, aztán az egyetemmel, az államvizsgával, végül „az élettel”. Folyamatos rettegésben tartják őket.

A figyelemfelhívó címmel is ezt akartam üzenni: felvételi para van, és ez természetes. De attól nem kell rettegnünk, hogy ezen az egy vizsgán múlik az egész életünk.

Hogyan segíthet a szülő a pályaválasztásban úgy, hogy ne ő döntsön a gyereke helyett?

Először is ismerje a gyerekét olyannak, amilyen, ne olyannak, amilyennek látni szeretné.

Szülőként hajlamosak vagyunk szebbnek látni a képességeit, és sokan úgy érezzük, akkor vizsgáztunk jól, ha orvos vagy ügyvéd lesz belőle. Pedig nem ezen múlik. Ne a gyerekünkön keresztül akarjuk megvalósítani a saját álmainkat. Görcsös akarás helyett beszélgessünk vele, figyeljünk rá. Ne essünk kétségbe, ha nem akar gimnáziumba vagy egyetemre menni. És akkor se törjük le, ha hármas tanulóként egyetemre készül: a cél meghozhatja a motivációját.

Én végig kitűnő tanuló voltam, mégis sok tanártól hallottam, hogy belőlem úgysem lesz semmi, mert dadogok.

Azt mondták, okos vagyok, dolgozzak inkább a könyvtárban. Azóta sem értem igazán, mire gondoltak. Bár amikor megláttam a bölcsészkar legendás könyvtáros bácsiját – aki szerintem az összes könyvcímet kívülről tudja –, felmerült bennem, hogy talán erre gondolhattak. (nevet)

Mit tegyen az a fiatal, akinek fogalma sincs, merre induljon?

Ne essen kétségbe, ez a legfontosabb. Nem baj, ha tizennégy évesen még nem tudja, mi szeretne lenni. Figyeljen arra, mivel foglalkozna szívesen. Sokszor nem is az a gond, hogy nem tudja, hanem hogy nem meri vállalni: mindenki ügyvédnek szánja, ő pedig táncművész szeretne lenni.

Érdemes visszanyúlni a gyerekkori álmainkhoz is. Persze sokan kukások, űrhajósok vagy tűzoltók akartunk lenni, de nézzük meg, mi valósítható meg ezekből a vágyakból.

Te mennyire tudtad ennyi idősen, hogy mi szeretnél lenni?

Első osztályos voltam, és néhány nap után kijelentettem, hogy pedagógus akarok lenni. Csodának éreztem, hogy valaki ennyi tudást át tud adni a kisgyerekeknek. Nekem ez elhivatás volt. 

Ha szívesen hallanál még többet Jocó bácsi gondolatairól, november 30-án Pécsett is találkozhatsz vele! A PTE Tudásközpontban a Felvételi para - Stressz helyett tudatos tervezés című eseményen a továbbtanulás dilemmáiról, a fiatalokat érő elvárásokról és a jövőtervezésről beszélgetünk meghívott vendégeinkkel.

Részletek és regisztráció a Facebook-eseményben!