Tóth József (1940-2013)

Dr. Dövényi Zoltánnal és Dr. Wilhelm Zoltánnal Szilágyi László beszélgetett

 

„Mester, ha hét perced van rá, hét percen belül kell megoldanod!”

Geográfus, egyetemi tanár. 1973-83 között az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Alföldi Csoportjának vezetője Békéscsabán. 1984-1992 között az MTA Regionális Kutatások Központja főigazgató-helyettese Pécsett. 1992-től az akkori Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karának professzora. 1994-től 3 évig a kar dékánja, 1997-2003 között a JPTE, majd az integrációt követően a Pécsi Tudományegyetem rektora.

Közel van még hozzánk az időben, sokan emlékezhetnek  rá. Sajátos iróniáját, váratlan fordulatait, tapasztalati bölcsességeit több hallgatói nemzedék őrzi és örökíti tovább.

Alig 33 évesen – krisztusi korban - lett  a békéscsabai kutatócsoport vezetője. Akkorra már túl volt a kandidátusi disszertációján: „A központi települések szerepe a Dél-Alföld népességének foglalkozási átrétegződésében és területi koncentrációjában”.

Akik már abból az időből is ismerték, kiemelik csapatépítő képességét: maga válogatta és tesztelte munkatársait, nem hagyta, hogy a kitűzött szakmai céloktól eltérve külön vágányokra csússzanak. Műhelyvitákon, megbeszéléseken formálódott a csoport munkája. Ez a szokása később sem változott: a PTE Földtudományi Doktori Iskolájában és a  TTK Földrajzi Intézetében a kiadott feladatok és megoldásuk minősége mentén alakította ki értékítéletét tanítványairól, kollégáiról. A szakmai tehetségeket minden eszközzel segítette, a „gyenge láncszemekkel”  vagy felismertette, hogy nem a megfelelő  pályán vannak - vagy ha nem ismerték fel, éreztetni is tudta velük, néha bizony elég keményen.

Az alföldi ember a legtöbb feladat megoldásához a bicskáját veszi elő – csak a Dunántúlon keresnek bonyolultabb célszerszámokat…” - mondogatta, született alföldiként.

„Mester, oldd meg-ha hét perced van rá, hét percen belül kell megoldanod - ezt sokan hallhatták tőle, akik épp valamiféle kifogást kerestek  vagy elbizonytalanodtak, mit is kéne épp tenniük.

Hallgatói rajongtak érte: óráit percre pontosan kezdte és fejezte be.  Kiváló előadó volt: művelt, szellemes, közérthető és szemléletes. A különböző művészeti ágakból hozott példái is jelezték: egységben látta a világot. Legfőbb kurzusa évekig az Általános társadalomföldrajz” volt, kiválóan alkalmas arra, hogy általa „megfertőzze” látásmódjával az elsős hallgatókat. A  földrajzi látásmódot személetnek tekintette hiszen minden, ami az embert körülveszi, (időben és) térben történik. Előadásai nagy ívűek voltak, az intézetben tartott óráit más karokról is hallgatták.

Gyakran elmondta:Tér és idő keresztjére vagyunk szegezve”

Kutatóként mind jobban  előtérbe került munkájában az elméleti dimenzió, gondolkodása a földrajzi tér alapvető szerveződési elveinek keresése felé mutatott. Ebbe az irányba az első, legsikeresebbnek mondható lépését még 1981-ben tette a rendszerszemléletű településfogalom, az elhíresült tetraéder-modell megalkotásával.
(A településhálózat és a környezet kölcsönhatásának néhány elméleti és gyakorlati kérdése. Földrajzi Értesítő XXX. évf. (2-3) pp. 267-291.).

Noha teljes precizitással senki sem összesítette, de erre a tanulmányára majdnem ezres nagyságrendben hivatkoztak a hazai geográfia művelői, tanítványok sora alkalmazta és gondolta tovább a modellt. Később a településekre megfogalmazott, kölcsönhatásokon alapuló megközelítést a földrajzi tér egészére igyekezett kiterjeszteni és különösen a régió fogalmának értelmezésén keresztül jutott el a térszerveződés és a társadalmi térszervezés folyamatainak és szintjeinek elkülönítéséhez.

Rektorként  neki jutott az integráció időszaka, 2000 környékén. Kompromisszumokra törekvő, megegyezést kereső vezetőként türelmesen, figyelmesen oldotta meg a kényes feladatot.

 

 

Mit nem kedvelt? A csőlátástól, szakbarbárságtól irtózott, az ostobaságtól nemkülönben: rektori korszakában előfordult, hogy egy különösen nehézkes kolléga látogatása után utasította a titkárságot: „Őt többet be ne engedjétek elém, ha magam vagyok”.

Nem tartották könnyű embernek, keményen védte a maga igazát-viszont beismerte, ha tévedett. Talán még nagyobb karriert is befuthatott volna, de gyakran elmondta: „Inkább vagyok vidéken első, mint Pesten második.”  Aztán néha hozzátette: „Nem fogok az MTA küszöbén éjszakázni azért, hogy akadémikus legyek." Jóakarói” már akkor is voltak, ezek a visszahallott mondatok sokban hátráltatták teljes kifutását. Szegénysorból jött ember volt,  így szociálisan különösen érzékeny: vezetőként a gondokkal küzdő kisemberek előtt nyitva állt az ajtaja.

Magánemberként az életet végtelenül szerető, színes és mindenre  nyitott személyiség volt. Fantasztikus könyvtárát csak csodálni lehetett, névnapjain „kis-és nagyemberek” adták egymásnak a kilincset, mindenkit meghívott, akit kedvelt. Nem tett különbséget. „Találkoztam már több diplomás fajankóval és négy elemit végzett bölccsel is” - ez is egyike a nevezetes Tóth-mondásoknak.

Mindenkit tisztelt, akit alkotó személyiségnek tartott, figyelt és tanult tőlük, mégha olyan, a földtudománytól nagyon távol eső területek jelességei voltak is, mint a filmművészet vagy a teológia.

Pályája végén, a nagy létszámú kurzusoktól visszavonulva, emeritusként végül egyetlen kurzusát, a „Studium generale geographiae”-re keresztelt szemináriumot tartotta meg, ahol félévente mindössze egy tucatnyi kiválasztott, tehetséges hallgató juthatott be – bátran mondhatjuk, hogy a kurzus kulcsszerepet töltött be a tehetséggondozásban.

Hirtelen távozott közülünk, súlyos betegség vitte el. Valahogy mégis, most is köztünk van. Tanárként, barátként, vezetőként, ellenfélként, bölcsként és tréfamesterként emlékeznek rá – mert senki sem maradhatott iránta közömbös…

 

You shall not pass!