Pécsi Tudományegyetem

University of Pécs

  

  

Dr. László János (1948-2015)

Dr. Péley Bernadette-tel és Dr. Bereczkei Tamással Szilágyi László beszélgetett

„A nyílt konfliktus a jó konfliktus…”

Szociálpszichológus. A narratív pszichológia  elismert szaktekintélye.

1989 és 2015  között a Janus Pannonius Tudományegyetem, majd a jogutód PTE oktatója, 1996-tól professzor.

A BTK Pszichológiai Intézetének igazgatója.  A Pszichológia Doktori Iskola vezetője.

2007-től nyolc éven át az Egyetemi Doktori Bizottság, 2009/2010-ben az Országos Doktori Tanács elnöke.

 

Valójában nem is pszichológus akart lenni, hanem színházi rendező

De amikor leérettségizett, épp nem indult rendezői szak a főiskolán, így

elment a Nemzeti Színház Stúdiójába dolgozni.

Itt  fiatal, ún. ügyeletes rendezőként  jutottak neki érdekes helyzetek, például, amikor Illyés Gyulának kellett elmondani: néhány ponton korrigálnia kellene híres darabját, a Fáklyalángot.

 

Többször felvételizett a színházi rendezői szakra, de mire felvették, már harmadéves volt az ELTE pszichológia szakán. A tudományt választotta.

 

„Akkor már ott volt Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Ács János, Csiszár Imre, akik nekem

mind körülbelül a kortársaim voltak, és láttam, hogy ők jók. Azt éreztem, hogy

ugyan én biztosan meg tudnék egy darabot rendezni, de nagyon kérdéses volt, hogy lennék-e olyan jó, mint ők.”

 

A dráma, az előadás, a színház így is örök szerelme maradt. A jó színház, mert rossz előadásokról igen gyorsan távozott. Úgy vélte, a saját idejéből nem áldoz arra, hogy önként szenvedjen…

 

Az MTA Pszichológiai Intézetéből került Pécsre, kettős kötődését végig megtartotta.

Kapcsolatrendszere, menedzseri képességei jelentősen bővítették a helyi pszichológusok szakmai lehetőségeit.

 

Harcos és karcos egyéniség volt. Csak a tehetséget és a teljesítményt volt hajlandó feltétel nélkül elismerni és tisztelni. Mind a tudományban, mind a művészetben.

Ebből adódóan idegesítette a középszerűség, a hanyagság és a lustaság.

 

Szókimondó embernek számított. Az, hogy valakit kedvelt és támogatott, nem nagyon akadályozta abban, hogy egyszerűen és világosan megmondja neki valamely  téves elgondolásáról: „Te, ez akkora marhaság…”

 

Ha jelzőket keresünk rá, a hatékony, a türelmetlen és a szigorú szavak adhatnák vissza legjobban egyik arcát.

 

Amikor a BTK Pszichológiai Intézetét igazgatta, felpörgette a tempót. Gyakorlatias volt, szervezetten, gyorsan dolgozott.

Aki valaha is dolgozott vele, tudhatta: nem szerette a tiszteletköröket, a hezitálást-időrablásnak vélhette, ami fontosabb dolgokat lassít vagy akadályoz.

 

Úgy vélte, a jó konfliktus a nyílt konfliktus, abból lehet tovább lépni, abból lehet tanulni, annak mentén lehet megtalálni a közös érdeket, amiből a valódi együttműködés fakad.

 

Számos csatát vívott meg így, kemény debattőr volt, sikerre is vitt  jó néhány ügyet.

Ugyanakkor mindig volt szeme és figyelme az adminisztráció „kisembereire” is: aki felvette a munkatempóját, megcsinálta, amit kért, számíthatott rá a továbbiakban.

 

A szakmában sem ismert pardont. Ha megkérték, hogy olvasson el valamit, megtette, de visszakérdezett bármire, ami nem volt eléggé világosan kifejtve.

 

Mindenre emlékezett, tudta, ki hol tart éppen, ha valaki cikket ígért neki határidőre, számíthatott egy „ugye, meglesz a cikk” típusú, lehetőleg nyilvánosan elhangzó kérdésre

 

2000 és 2014 között huszonhárman doktoráltak nála, minden évre jutott valaki, néhol többen is. Ilyen arányokkal kevesen dicsekedhetnek, bármely szakmában.

Az utánpótlásra különösen figyelt, a fiatalok szakmai előmenetelét maximálisan támogatta.

 

Az 1990-es évekig irodalompszichológiával foglalkozott. Erről rá jellemző módon így beszélt egy 2008-as interjújában:

 

„Meg kellett írni az akadémiai doktori disszertációmat. Ebben összefoglaltam az irodalmi szövegmegértés szociális-kognitív modelljét. 1993 novemberében fejeztem be. Nagy megkönnyebbülés volt. Már nagyon vártam, hogy valami mást kezdhessek, de addig nem kezdhettem újba, amíg nem fejeztem be az előzőt.”

 

Önfegyelem, tanulékonyság, az újrakezdés képessége- személyisége szépen tükröződik a szövegben.

Aztán továbblépett.

 

„Az irodalom egyrészt nem volt társas, tehát nem szociális jelenséget vizsgált, másrészt pedig a szociálpszichológiában akkor már létezett a szociálisreprezentáció-elmélet.

 

Engem egyre jobban elkezdett a narratívum érdekelni.

Ahhoz, hogy irodalompszichológiát tudjál csinálni, meg kellett tanulnod a narratológiát. Tehát az irodalomtudománynak, illetve a kommunikációtudománynak azt a területét, amelyik az elbeszéléssel, mindenekelőtt az elbeszélő struktúrákkal és kompozíciós elvekkel foglalkozik.

 

Ezeket lehetett aztán – mint számomra kiderült – nagyon jól alkalmazni nemcsak az irodalmi, hanem mindenféle elbeszélésre.

Az én mai napig tartó tudományos ambícióm meg az volt, hogy ebből tudományos pszichológiát csináljunk.”

 

Így vált a narratív pszichológia rangos képviselőjévé.

Magánemberként megmaradt régi nagy szerelmeinél: gyakran láthatták a Katona József Színház vagy a Radnóti Színház előadásain a nézőtéren. Tudta, hová kell eljárnia.

 

Imádta a futballt, a sportokat, órákig lehetett vele beszélgetni a Barcelona stílusjegyeiről vagy épp a 70-es évek holland futballjáról.

 

Súlyos betegség vitte el-férfiasan viselte…

 

Zárjuk történetét saját szavaival, ami kicsit tán keretbe is foglalja pályáját:

 

„Ruszt József  nagyon jó rendező volt…azt mondta, hogy mint rendező ő egy feladatot lát, és ezt az egy feladatát akarja betölteni,  nevezetesen azt, hogy a színészének a benne lévő

képességeit, a lehetőségeit meghosszabbítsa. Ezt megjegyeztem, és azt gondolom, hogy én a mai napig ezt csinálom a tanári pályámon.

…Megpróbálom egy kicsit meghosszabbítani mindazoknak a kapacitását

vagy lehetőségét, akikkel együtt dolgozom. Ebben integrálódik a rendező

és a társadalomtudós. …nem áll olyan távol egymástól a két pálya.”

 

A tudomány sokat nyert vele…

Hogy a színház mit veszített, nyitott kérdés marad…  

You shall not pass!