Pécsi Tudományegyetem

University of Pécs

  

  

Vargha László (1913-1996)

Dr. Visegrády Antallal, dr. Kovács Bélával és Vargha Balázzsal Szilágyi László beszélgetett.

Az anekdoták mestere

 

Büntető eljárásjogász, kriminalista, nemzetközi tekintélyű írásszakértő.

1952 és 1983  között az akkori Pécsi Tudományegyetem oktatója, 1966-tól professzorunk.

1969-től három évig a Polgári-és Büntető Eljárásjogi Tanszék  vezetője.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egyetemi éveik során nem szereztek ellenségeket.

Vargha professzor ezen ritka kevesek egyike lehetett.

Elmondták és leírták róla: végtelenül szerény, jóindulatú, a tudományt alázatosan tisztelő, a szó legjobb értelmében véve jámbor jellem volt.

1937-ben diplomázott az Erzsébet Tudományegyetemen, aztán a következő másfél évtizedet a gyakorlati igazságszolgáltatás kötelékében  töltötte, megjárva Somogy, Baranya és Zala megyék bíróságait, ügyészségeit Kaposvártól Nagykanizsán át Pécsig.

Kis híján 40 évesen került tanársegédként a pécsi egyetemre. Ahogy ő maga írta: „ A törvénytiprások, koncepciós perek és a dogmatizmus időszakának nyomasztó légkörében.”

A késői kezdést gyors karrier követte, 1959-ben már egyetemi docens. Nem érdemtelenül: előtte Magyarországon kriminalisztikából senki sem szerzett tudományos fokozatot. Kandidátusi értekezésében a technikai-vegyi iratvizsgálatokról írt.

Írásszakértőként Európa legjobbjai között tartották számon. Így találkozott pályája legkényesebb esetével, 1968-ban.

Meg kellett állapítani, hogy valóban Heinrich Lübke, a Német Szövetségi Köztársaság - akkor már évtizede hivatalban lévő államelnöke - írta-e alá 1944-ben a Schlempp cég operatív cégvezetőjeként a neu-strassforti koncentrációs tábor és a wolmirslebeni kényszermunkatábor építési terveit… Lübke nem emlékezett ilyesmire.

A nemzetközi bizottság, amelyben Vargha László is jelen volt, gyors és pontos munkát végzett. A professzor az 1944-es és a későbbi elnöki aláírások betűinek egyenkénti elemzésével minden kétséget kizáróan igazolta: azonos személytől származnak.

Lübke 1969-ben beadta lemondását…

Gondolhatnánk ezek után, hogy írásunk főhőse rendkívül komoly ember volt. Az IS. De nemcsak az.

Előadásairól és vizsgáiról rengeteg anekdota maradt fenn.

Néhány ezekből:

„Ügyész koromban jöttek hozzám a börtönből, hogy megszökött egy őrizetes.

-Mikor?

-Két napja.

-Lőjenek utána.

-Most már minek?

-Lőjenek utána, ha mondom.

Utánalőttek, én meg megírtam: az őrizetes megszökött, utánalőttek, de nem találták el.”

 

Előadáson, enyhe somogyi tájszólással:

„Előzetes letartóztatásnál fennállhat pl. az elrejtőzés veszélye.

Mert, kollégák,  figyeljék a szóhasználatot: magyar ember nem szökik, magyar ember elrejtőzik, mint egyszeri nyilas a disznóforrázó  teknőben, míg csak reá nem találnak az oroszok.”

 

Rosszul felkészült, semmit nem tudó diák mentőkérdése dr. Varghától, vizsgán:

„ -De hát azt mondja meg nekem legalább, mi Románia fővárosa?

 -Professzor úr, Bukarest.

-Ahogy mondja, kolléga, buk a rest. Elégtelen.”

 

Mentőkérdés, kissé jobban felkészült hallgatónak:

„-No, Sándor, hát ki gyakorolja a kegyelmi jogkört Magyarországon?

-A Népköztársaság Elnöki Tanácsa.

-Úgy van, Sándor, meg én, mert most átengedem magát.”

 

Vizsgán rákérdezett a katonai bíróságok hatásköreire.

Közben az asztal alatt számolta az ujjain, megvan-e mind.

Amikor a hallgató elakadt, felmutatta a kisujját:

„Ez maradt ki!”

 

Alapelve volt, hogy még a vizsgán is lehet tanítani és tanulni.

Egyest nehezen adott, mert humánus volt.

Nem volt könnyű  ötöshöz  jutni sem nála, mert alaposságra és igényességre igyekezett nevelni a hallgatóságot.

Kiváló előadónak számított, nemcsak anekdotái miatt.

Közérthetően, logikusan, rendszerbe foglaltan beszélt, általában a gyakorlat felől indulva jutott el az elméleti következtetésekig.

Speciálkollégiumaira mindig sokan jártak, ízelítőül néhány téma:

Az iratok korának meghatározása.

A tökéletes bűncselekmény.

A büntető jogszolgáltatás tévedései.

 

Előadásaihoz jogesetgyűjteményt  szerkesztett, könnyebbé, élményszerűbbé téve a tananyagot.  A jogeseteket, példákat persze még élvezetesebb volt élőszóban hallani-tőle magától. Gyakran élt is ezzel az eszközzel.

Széleskörű műveltsége, anyanyelvi szintű német nyelvismerete mellett franciául, angolul, olaszul és oroszul tudott.  Hasznát vette: gyakran hívták német, osztrák, lengyel, jugoszláv egyetemekre  is előadóként.

(Oroszul a háború végén,  a nagykanizsai légópincében tanult meg, volt ideje…)

Csak 3 évig volt tanszékvezető, az egyetemi hivatali karrier grádicsai elkerülték.

Ezt így kommentálta: „Mert engem mindig összevontak valakivel.”

 

Előadási stílusáról ezt írta: „ A büntető eljárási jog meglehetősen száraz jogterület, ilyen száraz klímában a humor (e latin szó nedvességet jelent) valósággal életszükséglet.”

Pontosan tudta, mit miért tesz és mond az oktatásban-ez a fajta tudatosság mára kihalófélben levő erény.

Életútját, munkásságát saját maga összegezte:

 

„Születésem idejét tekintve békebelinek vallhatom magamat…hiszen 1913-ben születtem….”

„Majdnem minden tudományos munkámnak több-kevésbé töredék jellege van…nem volt sem időm, sem módom arra, hogy részlet-tanulmányaimat egységes keretbe foglaljam.”

„Még azt is többször megértem, hogy egykori tanítványaim gyermekeit is oktathattam.”

Valószínűleg ez utóbbi volt számára a legfontosabb.

„Laci bácsi”-ként őrizte meg a kollegiális és hallgatói emlékezet.

Ez kevesek adománya…

You shall not pass!