Dr. Törőcsik Máriával Szilágyi László beszélgetett
"Lehettem volna Püspökladányban latintanár is..."
Közgazdász, egyetemi tanár, 1972-1998 között a pécsi KTK egyik meghatározó személyisége. A marketing-képzés úttörője a karon. 1975-től kandidátus, 1986-tól az MTA doktora. Disszertációit a vezetés-szervezés tárgyköréből írta. 1987-1990 között a kar dékánja. Nyugdíjba vonulása után, professor emeritusként is szinte az utolsó pillanatig tanított…
Élete bővelkedett újrakezdésekben és váratlan fordulatokban. 1947-ben felvételt nyert a kor legendás elitképző intézményébe, az Eötvös Kollégiumba, mint a Pázmány Péter Tudományegyetem friss magyar-latin szakos hallgatója. A kollégiumi diák- és szobatársak között a későbbi magyar szellemi élet olyan jelességei voltak megtalálhatók, mint az irodalomtól a szociológiáig jutó, nemrég elhunyt Hankiss Elemér, a költő-műfordító Lator László, a remek irodalmár Fodor András.
1950-ben egy vizsgája volt már csak vissza, amikor családját kitelepítették. Tanulmányait nem fejezhette be: az épülő-szépülő Sztálinvárosba került, kétkezi munkára. Ez azért meredeken más közeg volt, mint a kollégium: bukott kommunistáktól a Horthy- rendszer maradék hívein át a pesti al- és félvilág ismertebb tagjaiig sokan építették - jobb lehetőségek híján - a vas és acél városát. Talán itt alakult ki az a képessége, hogy a legkülönbözőbb rétegekhez tartozókkal egyaránt gyorsan szót tudott érteni, később is.
Nem kellett sokáig talicskáznia, a gépelni tudó, kitűnően számoló és fogalmazó fiatalembert hamar kiemelték, kvázi „építőipari osztályvezető” lett a sztálinvárosi beruházás fő felelőse, Bondor József, későbbi épitésügyi miniszter mellett. Ez előnyére vált, Bondor a keményebb politikai támadásoktól is megvédte. Egyszer még az építkezésről tudósító Örkény Istvánt is rábízták – mint hajdani magyar szakos, valószínűleg vele is könnyen szót értett…
Elhagyva a kohászvárost, előbb építőipari technikumot végzett, aztán bejárta a fél országot: Kiskunfélegyháza, Dunaújváros, Kaposvár és Komló érintésével került Pécsre -évente írathatta a gyerekét más iskolába… 1970-ben szerezte meg levelezős közgazdász diplomáját. Negyvenes évei derekán kezdte el egyetemi karrierjét, tapasztalatai a gyakorlatból és a sokféle megpróbáltatásból adódtak. Az idő megint nem neki kedvezett: 1972-73 az Új Gazdasági Mechanizmus leállításának, visszafordításának kora - egy kevésbé innovatív időszak volt.
A marketing akkor még kapitalista „dolog”, ellenséges kategória volt- a kor zsargonjával élve: idegen a szocializmustól. Történetünk hőse így értékesítést, szervezést, vezetést tanított ekkor. Oktatóként egyike volt a legnépszerűbbeknek: lendületes, sodró, szórakoztató órákat tartott. Nem tagadta meg korábbi bölcsész előéletét: egy-egy közgazdasági fogalom esetében szabályos szófejtéssel jutott vissza a kifejezés latin eredetéhez. Nem maradt a szakzsargonnál sem: szívesen hozott szemléletes példákat, hasonlatokat más tudományterületről. Vizsgán pedig a tárgy, az ismeretanyag érdekelte, sosem a vizsgázó személye. Sajátosan vélekedett a buktatás megszállottjairól, sommásan a kevésbé okosak közé sorolta őket (de nem pont ezekkel a szavakkal…) Józan gyakorlatiassága és erős öniróniája megóvta attól, hogy a tárgy mellett a „Tantárgy Professzorát” is előadja, ami gyakori betegsége egyébként kitűnő oktatóknak is. Nem szobrozott, ahogy ma mondanánk.
Az emlékezet tudományos nevelőként is őrzi, tapasztalataiból fontos szabályokat szűrt le, fiatal tanítványaival, kollégáival megosztotta ugyan ezeket, de megint csak a tapasztalat: engedte, hogy próbálkozzanak, mert úgy látta, a belátott tévedéseikből több hasznuk lesz.
Néhány Zeller-aranyszabály oktatónak, kutatónak – bárkinek:
- Dolgozni kell, mert az elvégzett, elkészült munka olyan tény, amire bátran lehet hivatkozni, viták, személyes harcok esetén is.
- Nemcsak meg kell csinálni a dolgunkat, de ezt időben kell megtenni, nem árt az alkalmas idő előtt doktorálni például.
- Vannak maguk a tények és vannak a magyarázkodók, kifogáskeresők. A praxis magért beszél.
- Mindennek megvan a maga helye és szerepe az ember életében, csak ezeket rendszerbe kell rakni.
- El kell tudni engedni, ami nem fontos, mert viszi az időt.
- Csak annyi energiát vigyünk bele egy-egy munkába, amennyit az valójában megér. Ha nem éri meg, hagyjuk.
- Ne írjunk 3 évig valamit, ha harmadannyi idő alatt is meg lehet csinálni.
- Legyünk tudatosak saját prioritásainkat illetően. Mi mennyit ér meg NEKÜNK?
- Ha valamit meg akarunk csinálni, akkor lehetőleg minőségre és gyorságra törekedjünk.
- Nem a folyamat a fontos, hanem a kimenet. Néha ellenőrizzük magunkat, nagy igyekezetünk közben megtörtént-e, amit akartunk.
Gyakorlatias volt és maradt mindvégig. Anélkül, hogy ettől szárazzá vált volna habitusa: empátiája, humora, joviális közvetlensége megnyerően emberivé tették. Bárhová elment előadni, ahová csak hívták. Egyetemi órák, ismeretterjesztő előadások, vállalati kurzusok-könnyedén és rugalmasan alkalmazkodott a mindenkori közönséghez, igényes és közérthető volt egyszerre.
Idős korára sem változott, szellemileg friss és mozgékony maradt, jóval 70 felett is bejárt tanítani. „Addig élek, amíg dolgozom”- mondogatta. Pályája végén eltűnődött a kezdeteken: „Ha nem zárnak ki 1950-ben az Eötvös Kollégiumból, lehettem volna Püspökladányban latintanár is…”
Gyaníthatóan azt is sokak hasznára, kedvesen és jól csinálta volna. Rá jellemző módon…