Pécsi Tudományegyetem

University of Pécs

  

  

Kerpel-Fronius Ödön (1906-1984)

Kerpel-Fronius Ödön (1906-1984)

 

MÉHES Károly: Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekbetegségek kutatója

A magyar gyermekgyógyászat történetéből

 

A gyermekgyógyászat önállósodása óta a magyar gyermekorvosok nemzetközileg is jelentős szerepet játszottak a szakma fejlesztésében. A sok kitűnő szakember közül a nagyvilágban különösen Schöpf-Merei Ágoston, idősebb és ifjabb Bókay János, Heim Pál nevét ismerik, és az orvostörténelem nagyjai között emlegetik. Méltán sorolható mögéjük Kerpel-Fronius Ödön, aki századunk harmincas éveitől ötven éven át külföldön az egyik legsikeresebb és legismertebb, hallatlanul népszerű magyar klinikai kutató volt, jelentősen hozzájárult a csecsemőkori só- és vízháztartás zavarainak korszerű kezeléséhez és ezzel a halálozás csökkentéséhez.

A sokkultúrájú Monarchiában

Kerpel-Fronius Ödön 1906. január 14-én Versecen született. Apja a kisváros főügyésze, majd megbecsült ügyvédje volt. Anyja régi erdélyi szász családból, a Froniusoktól származott, amelyben a fiúk több nemzedéken át hagyományosan orvosok vagy evangélikus lelkészek voltak. Kerpel két fivérével a szintén verseci Herczeg Ferenc által „megénekelt” Várhegy alatt töltötte gyermekkorát; mások visszaemlékezései szerint ugyancsak „eleven” kamaszok voltak. A többnyelvű, de főleg németajkú városkában négy gimnáziumi osztályt magyarul, hármat németül végzett, és szerbül érettségizett. Otthon viszont a francia kisasszonytól 10 éves korára megtanult franciául, majd apja engedélyével a szokásos zongoraleckék helyett angolórákat vett, a latint pedig természetesen szigorúan vették az iskolában. A sokoldalú nyelvtudásnak később nagy szerepe lett karrierjében: felnőtt korában hat európai nyelvet kiválóan beszélve tudományos és köznapi kérdésekben egyaránt könnyen szót értett kollégáival és mindenkori környezetével. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a legkülönbözőbb nemzetközi kongresszusoknak, tanfolyamoknak, társasági rendezvényeknek szinte haláláig közkedvelt előadója, elnöke, közreműködője volt.

A gimnázium hetedik osztályában szerzett kitűnő bizonyítvány jutalmaképpen apja lehetővé tette számára, hogy a vakációt Olaszországban töltse. Ez döntő élménynek bizonyult: az idegen tájak, azok történelme és főleg művészete iránti lelkesedése élete végéig elkísérte.

Kerpel-Fronius 1923-ban beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Vidám, sőt bohém diák volt, de tanulmányait komolyan vette. Medikus évei alatt több szemesztert külföldön, Münchenben, Bécsben és Párizsban tölthetett. Nagy hatással volt rá a kor több kiemelkedő orvos-tudósa. Így később sokat emlegette a belgyógyász Friedrich von Müllert és az allergiakutatás atyját, a gyermekgyógyász Clemens von Pirquet-t, akik akkor már világhírű professzorok voltak, de szerényen, sőt alázattal foglalkoztak a betegekkel és a medikusokkal. Budapesten elsősorban Farkas Géza élettani előadásaiért lelkesedett, a klinikusok közül főleg Korányi Sándor betegbemutatásai maradtak számára emlékezetesek. Ifj. Bókay János előadásai döbbentették rá arra, hogy az anyagcsere-folyamatok szabályozása különösen érdekes a csecsemő- és gyermekkorban, ahol a reguláció az életkorral is változik.

Fiatal orvos és kutató

A fiatal Kerpel-Froniusból hamarosan ügyes és népszerű gyakorló gyermekorvos lett, aki emellett egyre nagyobb érdeklődéssel vett részt a csecsemőkori só- és vízforgalom kutatásában.

1932-ben megnősült. Felesége, az ugyancsak verseci, okos és művelt Zoffmann Sára, kitűnő társa és támasza lett későbbi pályáján. Így 1933-ban a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjával már együtt töltöttek egy évet Amerikában, ahol Kerpel a bostoni Harvard Egyetem Gyermekklinikáján és azon belül James L. Gamble laboratóriumában dolgozhatott. Gamble a vízháztartás világhírű szakértője volt. Az amerikai tapasztalatok komoly szerepet játszottak abban, hogy Kerpel a következő években, immár újból Budapestről, több cikkben és két nagyobb, monografikus tanulmányban élesen elkülönítette a szervezet kiszáradásának két fő formáját, a só- és a vízhiányos állapotot, aminek figyelembevétele ma is döntő szempont a kezelésben.

Amerikából hazatérve a díjtalan gyakornokból fizetett tanársegéd, később adjunktus lett, akinek klinikai és tudományos tevékenysége mellett komoly magánpraxisa is volt, a követségi gyermekek többségének ő lett a „háziorvosa”. Ezek a kapcsolatok hamarosan szakmai és magánéletében is hasznosnak bizonyultak.

A gyermekek megmentője

1944-45-ben néhány hónapig katonai szolgálatot teljesített. Az egyetemre visszatérve szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a romba dőlt fővárosban a gyermekek között milyen óriási pusztítást végzett a nyomor és az éhínség. Megdöbbenéssel észlelte, hogy a rossz higiénés viszonyok, az élelmiszerek és főleg a tej hiánya miatt tömeges méreteket ölt a csecsemőkori sorvadás, amit csak fokozott, hogy az éhező anyák nem tudtak szoptatni, nem volt fűtés, nem voltak gyógyszerek. Gyakori volt, hogy addig megfelelő állapotban lévő csecsemők és kisgyermekek bélhurut vagy megfoghatatlan, ismeretlen eredetű fertőzés, láz folytán 24–36 óra alatt válságosan rossz állapotba kerültek. Ezzel a „toxicosis"-nak nevezett állapottal szemben az orvosok akkor még tehetetlenek voltak, ezért Kerpel a megelőzést szem előtt tartva, korábbi diplomatakapcsolatait kihasználva igyekezett enyhíteni a helyzeten. A több szálon futó akciók közül a leginkább eredményesnek Dr. Richard L. Shackelforddal való együttműködése bizonyult. A baltimore-i Johns Hopkins Egyetem munkatársa, későbbi professzora az amerikai hadsereg önkénteseként egyfajta katonai attasé szerepében részt vett a segélyek elosztásában hazánkban és Romániában. Kerpel-Froniussal mindenekelőtt anya-tejgyűjtést szerveztek; a magyar gyermekorvos tanácsára élelmiszercsomaggal jutalmazva összegyűjtötték a jól szoptató asszonyok felesleges tejét, és ezzel táplálták a szoptatásra képtelen anyák gyermekeit, illetve egyes kórházba került csecsemőket. Ugyancsak együttműködtek egyes életmentő gyógyszerek, így a nem kapható inzulin és a Magyarországon akkor még ismeretlen, első penicillinszállítmányok célszerű elosztásában.

Az egészében tragikus helyzetet Kerpel-Fronius megpróbálta arra is felhasználni, hogy megfigyeléseit összehangolja a csecsemő életműködéséről és sorvadásáról végzett kutatásaival. 1945-ben a romok között éledező tudományos élet egyik eseménye volt Kerpel-Fronius magántanári habilitációja a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Témája „A csecsemő élettana” volt. Ugyanekkor a kórélettani okokat kutatva feldolgozta az 1945. év csecsemőhalálozásának adatait; az erről szóló tanulmány az Egyesült Államokban jelent meg, és megrázó hatással volt az amerikai és nemzetközi szakmai közvéleményre.

Két pécsi évtized

A világháború utáni évek, az előre nem látható, de sejthető politikai változások nem sok jót jósoltak a konzervatív szemléletű, de egyben világpolgár, liberális gondolkozású Kerpelnek. Nyugati barátai és saját maga előtt is világos volt, hogy két választása lehet: vagy elhagyja az országot, vagy megpróbálja magát vidéken meghúzni. Az utóbbi mellett döntött, és megpályázta a pécsi gyermekklinika megüresedett igazgatói állását.

A klinikán a fiatal professzort lelkes és jól képzett szakembergárda, de szegényes felszerelés fogadta. A műszerek többségét és a könyvek egy részét Nyugatra szállították. Külföldi összeköttetései révén Kerpelnek néhány hónap alatt sikerült a legszükségesebb eszközöket pótolni, egyben új gyógyszereket, folyó-iratokat is sikerült beszereznie. Több korszerűsítést vezetett be a klinika gyógyító munkájába is. A viziteken, konzíliumok alkalmából mindenkinek a véleményére kíváncsi volt, a legfiatalabbakat is meghallgatta, de a kialakított határozat végrehajtását szigorúan megkövetelte. Rövid időn belül a klinika kedvelt és népszerű vezetője lett.

A sikerek elismerése sem maradt el. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett (az erről szóló oklevelet Kodály Zoltán elnök írta alá), 1951-ben Kossuth-díjjal, majd ugyanebben az évben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával tüntették ki.

Pedig ezekben a „személyi kultusszal” jellemzett években a mindenkitől elvárt politikai buzgólkodásban nem vett részt, semmilyen pártnak soha tagja nem volt. A hidegháború az átlagosnál jobban sújtotta, 1948 után az utazási lehetőségek több évig tartó teljes hiánya az őt mindig is éltető, ösztönző külföldi szakmai és magánkapcsolatok szüneteltetésére kárhoztatta. A klinika vezetésében az „üzemi háromszög” egyik tagjává degradálták; elképzeléseit a párt és a szakszervezet írni, olvasni alig tudó képviselőivel kellett egyeztesse. Ezt a terhet ugyan többnyire bölcs derűvel viselte, de azért sok bosszúsága is volt, különösen néhány tehetséges, de „rossz káder”-nek számító munkatársának az akarata ellenére történt eltávolítása bántotta.

Komoly és az adott korban életveszélyes ügyekben is szilárd jelleműnek bizonyult. Szentágothai Jánossal össze-fogva meghiúsították a professzorok között Mindszenty hercegprímás letartóztatása és elítéltetése érdekében kezdeményezett aláírásgyűjtést. Pontos dokumentáció maradt ránk az Akadémia életében nevezetessé vált Sántha-ügyben tanúsított magatartásáról. Az MTA Orvosi Osztálya 1951. június 1-jén tárgyalta Sántha Kálmán debreceni ideg-elmegyógyász professzor előre eldöntött kizárásának ügyét.* Az egyébként baloldali érzelmű, kiváló tudós a szakmai meggyőződésével ellentétes kérdésekben nem kívánt a rendszer szócsöve lenni, ezért a legfelsőbb körökben a tudományos életből való kirekesztése mellett döntöttek. Az osztályülés jegyzőkönyvében a Sánthát elítélő nagyszámú demagóg nyilatkozat mellett csak hárman mertek mellette, és ezzel a kutatás és a véleménynyilvánítás szabadsága mellett érvelni: Haynal Imre, Szentágothai János és Kerpel-Fronius Ödön. Közülük Kerpelé a legrövidebb, de egyben a legbátrabb kiállás Sántha érdekében.

1956 októbere természetesen itt is izgalmakat keltett, de Kerpel igyekezett a munkára összpontosítani, és a diákokat is óvta a meggondolatlan akcióktól. Egyesek feltételezik, hogy a szovjet megszállás után egyik tanársegédje az ő tudtával vitt fel gyógyszereket és kötszereket a Mecsekben rejtőző nemzetőröknek, az viszont tény, hogy hozzájárulásával az egyik padlásszobában húzódott meg gyermekével a klinika egyik korábbi nővére, az AVH egyik tagjának a felesége. (Az illető később az útlevélosztályra került, és alkalmanként segített a doktorok kiutazási engedélyének intézésében.)

1958–59-től lassan újjáéledtek a nemzetközi kapcsolatok. Személyes szereplései és újabb közleményei, valamint 1959-ben megjelent „Pathologie und Klinik des Salz- und Wasserhaushaltes” című, nagy sikerű összefoglaló könyve alapján a hatvanas években pályája zenitjén állt. Bel- és külföldi kollégái versengtek a lehetőségért, hogy klinikáját meglátogathassák, ott néhány hetet eltölthessenek. A Német Természettudósok Leopoldina Akadémiája 1962-ben fogadta tagjai közé; a hallei irattárban ma már hozzáférhető az elnökségnek a szavazásról szóló jegyző-könyve, amely Kerpelt az európai tudományos élet egyik legkiválóbb, legszínesebb és legszellemesebb egyéniségeként jellemzi. A szakmai sikerek mellett magánemberként is elégedettnek látszott. Szerette a mecseki sétákat, a kedélyes vacsorákat, tartotta a kapcsolatot régi pesti, majd pécsi művész barátaival, többek között Palló Imrével, Vilt Tiborral, Martyn Ferenccel. 1966-ban mégis váratlanul megpályázta a budapesti Tűzoltó Utcai II. Sz. Gyermekklinika Petényi Géza professzor elhunytával megüresedett igazgatói állását. Erről később csak annyit mondott, hogy szeretett feleségét kívánta megajándékozni a „pesti nyugdíjas évekkel”.

A pálya vége Budapesten

1967 januárjában megkapta az állást, amiben kezdetben nem túl sok öröme volt. Tudása, műveltsége, közvetlen és kedves egyénisége azonban lassan meghódította az őt tisztelő és hamar megkedvelő munkatársain túl a „hivatalos embereket” is. Ennek köszönhetően néhány hónap elteltével már megkezdődhetett a korábban is nívós részlegek megerősítése, a kevésbé jók fejlesztése. Tehetséges munkatársait itt is a legjobb külföldi klinikákra és laboratóriumokba „utaztatta”, irányításával a klinika néhány év alatt több területen is a hazai és nemzetközi élvonalba került. Hosszú évek előkészületei után 1969-ben jelent meg „Gyermekgyógyászat” című tankönyve. Ez az egyszerzős mű egyszerű szerkezete, világos és logikus fogalmazása folytán hallatlanul népszerűvé vált, magyar változata három kiadást ért meg, de kiadták oroszul is, óriási, 180 ezres példányszámban.

A hetvenes években nem szűkölködött személyes sikerekben sem. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett, 1975-ben Semmelweis Emlékérmet kapott. Külföldön is számos elismerésben részesült, többek között az Egészségügyi Világszervezet táplálkozási referensévé, a Rostocki Egyetem díszdoktorává, az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Magánéletét beárnyékolta felesége betegeskedése, majd 1971-ben bekövetkezett halála. Vigaszt talált sikeres lányában és fiában, unokáiban, de egyre gyötrőbb asztmás nehézlégzése miatt abba kellett hagynia a szertartásosan, élvezettel űzött cigarettázást és a vadászatot, amit némileg pótolt mindenkori tacskó kutyájának sétáltatása. 1973-ban újra megnősült. A régi családi ismerős, Rubido-Zichy Johanna kedélye és temperamentuma felvidította, de az öregedéssel reálisan szembenézett, és 1976-ban minden rossz érzés nélkül ment nyugdíjba. Mivel a klinika igazgatásával járó hivatali terheket, adminisztrációt sohasem szerette, és utóda nagylelkűsége folytán eredeti irodáját, titkárnőjét megtarthatta, a következő években fel-szabadultan csak a szakmával foglalkozhatott. Bár egészsége fokozatosan romlott, ha itthon vagy külföldön meghívták, ami gyakran megesett, még mindig elegáns jelenségként hatott egy-egy ülésen, kongresszuson. Örömmel töltötte el, hogy volt pécsi és budapesti tanítványaiból számos egyetemi tanár és jó nevű kórházi főorvos lett, akik gyakran keresték fel tanácsért, vagy egy-egy dolgozatuk átnézését kérve. Közben a festői rendetlenségben heverő iratok között még egy nagy munkára készült: áttekintő és összegző munkát írt a csecsemőkori sorvadás kórélettanáról. A saját hattyúdalaként aposztrofált, angol nyelvű könyv 1983-ban jelent meg, és jelentős nemzetközi sikert aratott, a recenziók egyértelműen a világ nagyobbik részén még mindig égető kérdés kitűnő és előremutató összefoglalásaként értékelték. A vélemények kimondva vagy kimondatlanul egyben azt is kifejezték: az előrehaladott specializálódás korában Kerpel egyike volt az utolsó hagyományos értelemben vett, az egész embert, az egész kérdést értékelni tudó, szintetizáló klinikai kutatóknak.

A „hattyúdal” kedvező fogadtatásának örült, de ereje fogytán volt, állapotán az adriai nyaralások és a soproni gyógykúrák is alig segítettek. 1984. április 22-én, húsvét vasárnapján halt meg Berlinben.

 

 

You shall not pass!