Dr. Soós Károly Attila 1967-ben kapott közgazdász diplomát a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, és 1992 óta a közgazdaságtudományok kandidátusa.
1967-től dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetében tudományos segédmunkatársként, munkatársként, illetve főmunkatársként. Ebben a több mint ötven éves időszakban, anélkül, hogy kapcsolatait az Intézettel megszakította volna, oktatott francia és Egyesült Államok-beli egyetemek professzoraként, az 1990-es években pedig az Országgyűlés és a kormány tagja is volt. Három éven át, 1998-2000-ben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank igazgató tanácsának tagjaként dolgozott. Dr. Soós a közép-kelet-európai országok gazdasági rendszereinek és makrogazdasági problémáinak nemzetközileg elismert kutatója.
Dr. Soós részvétele a Pécsi Egyetem Közgazdasági Kara munkájában az 1970-es évek végén kezdődött. 1984-ben kapott címzetes egyetemi docensi kinevezést a Pécsi Egyetemre, és 2009-ben habilitált a Közgazdasági Karon. 2001 óta a Gazdálkodástani Doktori Iskolában az alkalmazott makroökonómia oktatója.
Székfoglaló előadás
Egy közös európai pénz régi gondolat, azonban a 90-es évek elején, amikor Euroland tervét kidolgozták, ezt erősen meghatározta a tagállamok államcsődjétől való félelem. A maastrichti szabályok szerint a csatlakozó országok államadóssága nem haladhatta meg GDP-jük 60%-át. Azonban föl kellett venni ennél nagyobb adósságú – „eredendő bűnnel” terhelt – országokat is. Emiatt – a biztonság kedvéért – egy olyan föltételt is szabtak, hogy az éves államháztartási deficit legyen kisebb a GDP 3%-ánál. Azután a fiskális szabályokat kiterjesztették és „tökéletesítették” a már Euroland-tagországokra nézve is. Azonban a szabályok megsértőit sohasem büntették meg. Ugyanakkor ezek súlyosan korlátozzák a tagállamok fiskális autonómiáját.
Újabban közgazdászok – Charles Wyplosz és néhány más kolléga – kidolgoztak egy elképzelést, amely szerint a fönnálló államadósságok egy jelentős részének törlesztése átterhelhető lenne az EKB seigniorage jövedelmére. Ez politikailag elfogadható módot jelentene a magas adósságok észszerű szintre csökkentésére, azaz az eladósodott országok „eredendő bűnének” eltörlésére. Ezután egy-egy tagországot csak akkor fenyegetne államcsőd, ha a kormánya szélsőségesen felelőtlen módon viselkedne. Az én kérdésem az, hogy akkor fönn kellene-e meg tartani a fiskális szabályok rendszerét.