Pécsi Tudományegyetem

University of Pécs

  

  

Donald Tusk

A PTE díszdoktora lett az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk

A Pécsi Tudományegyetem Szenátusa 2017. december 8-án tiszteletbeli doktorrá avatta Donald Tuskot, az Európai Tanács elnökét, a Lengyel Köztársaság korábbi miniszterelnökét.

Az avatáson elhangzott, hogy Tusk volt az első olyan európai politikus, akinek kelet-közép-európaiként egy nem könnyű korszakban vezető szerep jutott az egyesült Európa élén, és egyben egyike azoknak az európai államférfiaknak, akik mindig is segítették a visegrádi országok együttműködését. Mindemellett Donald Tusk sokat tett a hagyományosan jó magyar-lengyel kapcsolatok elmélyítéséért és kibővítéséért is, aktív résztvevője a 2007-től minden évben megünnepelt lengyel-magyar barátság napjának is.

 


 

 

Donald Tusk elnök avatási beszéde a honoris causa odaítélése alkalmából

 

Nemrég elővettem egy könyvet kedvenc szerzőmtől, Claudio Magristól, A Duna címmel. Megragadt az emlékezetemben egy rövid fejezet, ami Pécsről szólt, de leginkább a helyi fehér bort dicséri az olasz szerző, ami szerinte sokkal jobb a villányi vörösbornál. Remélem, személyesen is megtapasztalhatom, majd, hogy Magris ugyanolyan jó borász, mint esszéíró. Egy kollégámat már elláttam instrukciókkal és anyagi fedezettel, hogy lehetővé tegye számomra ennek a tesztnek az elvégezését.

De helyesen feltételezik, kedves barátaim, hogy más oka is van, amiért örömmel és megelégedéssel vettem a rendkívüli megtiszteltetést, amiben az önök egyeteme részesít. Hadd említsek két okot. Először is, mint lengyel, szeretem Magyarországot és a magyarokat. Nem csak azért, mert mint mondják:

Polak, Węgier – dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi.

Az önök nyelvén:

Lengyel, magyar – két jó barát, Együtt harcol s issza borát, Vitéz s bátor mindkettője, Áldás szálljon mindkettőre.

Hanem főképp azért, mert emlékezetem szerint Magyarország sok honfitársaim számára fontos kulturális mérce. Más szóval, az én generációm számára Magyarország az álmodott és elérhetetlen Nyugat jelképe. Magyarország a zenéjével, filmművészetével, irodalmával és politikai törekvéseivel maga volt a Nyugat.   Otthon az első bakelit lemezen apám kedvenc szerzőjének, Lehár Ferencnek az operett slágerei voltak. Az én kedvenc nagylemezem pedig a Lokomotív GT varsói koncertfelvétele volt. Ma már nehéz elhinni, hogy az az 1970-es évek közepén kiadott lemez rekord mennyiségben, hétszázötvenezer példányban kelt el. És mindenre bementünk a moziba, ami a Magyar Újhullám bélyegét viselte, és vitatkoztunk azon, hogy kik voltak számunkra fontosabbak: Antonioni, Andrzej Wajda, Bergman, vagy inkább Jancsó Miklós, Szabó István, vagy Mészáros Márta. 

A magyar irodalom bűvölete még meghatározóbb a számomra. Gyerekkoromban Jelky András legalább annyira fontos volt nekem, mint Robinson Crusoe, nem beszélve a gyermeki képzelet olyan hőseiről, mint Nemecsek Ernő, Áts Feri, Boka János a Pál utcai fiúk című regényből, ami az összes kötelező irodalom legszebbike. Felnőttkorom legnagyobb felfedezése Márai Sándor Naplója, amit az irodalomtörténet egyik leghatásosabb könyvének tartok, nemkülönben Kertész Imre Sorstalanság című regényét. És amikor azt mondom, hogy Magyarország politikai értelemben a Nyugatot jelentette számunkra, 1956 októberének erőteljes mítoszára gondolok, ami a generációm gondolkodását és képzeletét hosszú időre megragadta, és ami nélkül a „Szolidaritás” mozgalom Lengyelországban talán létre sem jött volna.  

A második indok. Gdansk szülötteként nagy szeretetet érzek az olyan mágikus, összetett és ellentmondásos városok iránt, amelyek fölött különféle zászlókat lengetett a szél, és amelyeknek falain belül különböző nemzetiségű és vallású emberek éltek az évszázadok során. Az önök Pécse, az én Gdanskom és Magris Triesztje európai mikrokozmoszok. Csakis akik megtanulták a történelmüket és megpróbálták megérteni, miközben legyőzték a kísértést a túlzott leegyszerűsítésre, és akik megfelelőképpen tudják értelmezik a jelképeiket és átalakulásaikat, azok tudják megközelíteni és megérteni az Európa jelenség mítoszát. Ahogy Milan Kundera híres esszéjében, melynek címe Az ellopott Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája áll: „Közép-Európa diverzitásának teljes gazdagságával Európa kicsinyített mása próbál lenni, egy európai archetípus, Európa nemzeteinek kicsinyített modellje a legkisebb helyen koncentrálódó legnagyobb változatosság elve alapján.” Vagy nem ez az, ami Európát leginkább megkülönböztette veszedelmes szomszédjaitól, akik gondolkodásukat az ellentétes logikára építették, mondván: “a legkisebb változatosság a lehető legnagyobb területen.”

Itt hangsúlyozni kívánom, hogy amikor azt mondom, Pécs Európa metaforája, ez részemről a legnagyobb elismerés. Nem pusztán azért, mert hivatásomnál fogva európai vagyok, és hivatali funkciót töltök be, hanem mert ez a legmélyebb meggyőződésem. Be kell vallanom a részemről bizonyos fajta extravaganciát: szeretem Európát, hiszek az Európai Unió jövőjében és céljában, és nem fogom mindezt megtagadni az euroszkepticizmus elharapózó divatja kedvéért. Számomra büszkeségre ad okot Európainak lennem.

Tudom, könnyű azt mondani, hogy: “európai vagyok,” de sokkal nehezebb megmagyarázni, mi is ennek a lényege. Egy ember Kínából, Amerikából, vagy Oroszországból nem rendelkezhet olyan identitás jellemzőkkel, mint egy Európai Uniós polgár. Mi pedig tudjuk, hogy csak kerek egész politikai identitásként lehetünk ezekkel a szuperhatalmakkal egy napon említhetőek. Kétségtelen, hogy nagy többségünk alacsonyabb és kevésbé absztrakt szinten definiálja magát, nem európaiként. Amikor azt mondom: lengyel vagyok, egy különlegesen definiált közösség tagjaként jellemzem magam, erre a közösségre jellemző érzelmek és történelem határozzák meg a személyiségemet. Az etnikai viszonyok is világosak számomra. Amikor azt mondom, „Kashuba vagyok,” látom a nagyszüleimet és a szülőföldemet, ahol az erdők és tavak közelében élő emberek még mindig beszélik különös nyelvüket és őrzik a csak rájuk jellemző szokásaikat. És amikor azt mondom, Gdanskból jöttem, látom a házat és a játszóteret, ahol felnőttem, az első iskolámat és a szeretett futball klubom színeit, melynek nagyapám és apám szurkoltak, és most már a fiam és az unokám is. Az identitásnak ez a három aspektusa, a nemzeti, az etnikai és az urbánus harmonikus egységet alkot; ezeket nem kell definiálni, vagy elemezni, mivel egyszerűen a személyiségem részei, ez vagyok én. Mindezek mellett van-e még hely valamiféle európai identitásnak?

Igen, van. Habár nem beszélünk közös nyelvet, a történelmünk pedig sokkal inkább megosztott bennünket, mint közelebb hozott, habár nem az Örömóda fakaszt könnyekre, hanem sokkal inkább a „Nincs még veszve Lengyelország,” és nincs közös futball csapatunk (hoppá, pardon, figyelmeztettek, hogy a nemzeti futballcsapatok fájdalmas témáját ne hozzam fel) és így, a sok „habár” ellenére európai identitás igenis létezik, és ez olyasvalami, ami sokkal több, mint más „kontinentális” identitások. Bennünket ugyanis nem csak a földrajzi jellemzők kötnek össze. Majdnem mindenki egyetért abban, hogy az európaiságnak van kulturális, politikai, sőt értékelméleti dimenziója is. De először tekintsünk a térképre.

Európa közös terület közös határokkal. Annál a földrajzi térképnél, ami az Ural hegységet határozza meg határként, kisebb területet jelöl ki. Amikor Európára gondolunk, egy olyan, szűkebb terület jelenik meg előttünk, amit nagyjából az Európai Unió területe képez Svájccal és Norvégiával, melyek hivatalosan az Unión kívüliek, de mégis hozzánk tartozónak érezzük őket. Természetesen nem akarnék jóslatot tenni arra, hogyan fognak kinézni a jövőben a keleti határok (Ukrajna kérdése, természetesen) vagy a déliek (Balkán kérdés). 

A migráns válság, az agresszív szomszédoktól eredő fenyegetettséggel kombinálva teljes mértékig megmutatta, milyen sokat jelent az európaiaknak manapság az, hogy van egységes területük és egységes határuk. Paradox módon, a migráns politikával kapcsolatos minden vita és konfliktus ellenére felismertük, hogy a területünk és a határaink mindannyiunk közös felelőssége alá tartozik és olyan közös javunk, ami mindannyiunk részéről megköveteli a védelmet és a szolidaritást. Sok olyan, gyakran immorális, néha veszélyes érvet elutasítok, ami az Európa nyitottságával és toleranciájával kapcsolatos vitákban megjelenik. Nem fogadom el a menekültekkel és migránsokkal kapcsolatban megjelenő agresszív retorikát, ami a múltunkkal kapcsolatos legszörnyűbb képeket idézi fel az emlékezetünkben. De a néha a tehetetlenség megnyilvánulását sem tartom jogosnak, abban az értelemben, hogy „ez a hullám túl nagy ahhoz, hogy megállítsuk,” vagy azt a fajta alárendelődést, ahogy Houllebecq prózájában jelenik meg. Máig szégyenkezem azok helyett, akik elrendelték egy olasz múzeumban a mezítelen szobrok és festmények letakarását azért, hogy meg ne sértsék egy évek óta először hivatalos európai látogatást tevő iráni küldöttség érzéseit. Szeretném, ha végre mindenki megértené, ami egyformán evidens: meg kell védenünk külső határainkat és védelmezni kell belső területeinket a rasszizmustól és az idegengyűlölettől.  

Őszintén szólva: határok és a törvény betartatása nélkül nem fog létezni Európa abban az értelemben, ahogy mi azt megszoktuk – és nem lesz olyan, amilyennek szeretnénk, ha belülről politikai barbárok kezére kerül. A felismerésnek, hogy közös határunk és területünk van, közel kellene hoznia bennünket egymáshoz, nem végleg elválasztania. Meg kellene próbálnunk összeegyeztetni a biztonság igényét a szabadsággal, a nyitottságot az irányítás kézben tartásával. Összhangba kell hoznunk a biztonság szükségletét a szabadsággal, a nyitottságot és az irányítás kézben tartását. Csak a nézetek bölcs szintézise vezethet sikerre. Nem szabad engednünk, hogy a másoktól való félelem és a sokféleség elutasítása teljesen fölénk kerekedjen. Milyen gyönyörűek Szent István szavai – és milyen szépen szólnak manapság – amiket Imre herceghez írt intelmeiben fogalmazott meg: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Európa kulturális jelenség is. Stefan Chwin író és jó barátom Gdanskból, Milan Kundera esszéjére a következőket írta válaszul. (Idézem): " Európa egységét az európai városok struktúrájában keresem. Mert mindenki, akinek egyszer módjában állt a világ több más városát is meglátogatni rájön, hogy az európai városok – például az ázsiai vagy afrikai városoktól eltérően – olyan, egymáshoz hasonlóan elrendezett terekkel rendelkeznek, melyek nélkül nem is lennének európaiak. Az európai városok jelképes központjában a városháza és a katedrális áll. Nagy Oroszország a városait a herceg (knyaz) erődítménye köré építette, így a „kreml” falai között a kormányzói palotája, később a párbizottság épülete állt, de nem volt ott a szokásos városháza. Ennek a különbségnek mélyebb jelentése is van. A városháza és a főtér Európa védjegyei, éppen úgy, ahogy annak idején a székesegyház több kilométerről látszó tornyai." Amit én hozzátennék ehhez a látképhez, az az egyetem. Így már érthetővé válik, miért mondtam olyan szilárd meggyőződéssel a bevezetőben, hogy Pécs igazi metaforája Európának. Mert ha egyetértünk abban, hogy az európai város legfőbb tájékozódási pontjai a piactér, a városháza, az egyetem és a székesegyház, akkor ez város az ország legrégibb egyetemével, a nevében öt templommal többszörösen is megfelel a kritériumoknak. 

Egy európai könnyen megállapítja, hogy mi a közös egy portugálban, egy litvánban, egy svédben és egy horvátban. Mi a közös a tér elrendezésében, az építészetben, a zenében, a festészetben és metafizikai tapasztalatban. Amilyen különbözőek és színesek vagyunk – amilyen ellentmondásosak és bonyolultak – mégis   mindannyian értjük a Bibliát, Homéroszt, Cicero-t, Cervantest, Dantét és Shakespeare-t.  Felismerjük magunkat Bach, Chopin és Liszt zenéjében, Piero della Francesca és Vermeer festményeiben. És mindannyian jól érezzük magunkat azokban a városokban, ahol könnyűszerrel megtaláljuk a főteret, amihez a katedrális és a városháza tornya messziről mutatják az utat. Amikor a területünket akarjuk védelmezni, az éppen azért van, mert nem csak az országhatárok, hanem kulturális jelképeink is meghatározzák. Emlékezzünk erre a 2018-as évben, ami a Kulturális Örökség Európai Éve lesz.

Európa, ahogy én szeretném látni, olyan politikai értékek egysége is, melyek között mindig első helyre tenném a szabadságot. Ezt a fontossági sorrendet nem mindenki látja helyesnek. Pontosan tudom, milyen eleven – és esetenként agresszív – lehet manapság egy politikai vita a politikai értékek elsőbbsége tekintetében, Magyarországon ugyanúgy, mint az én hazámban.

E tekintetben csökönyös vagyok, van, aki szerint egyenesen korszerűtlen. De számomra a legsarkalatosabb európai értékek továbbra is az emberi és polgári jogok, a lelkiismereti és szólásszabadság, a jogrend és a kisebbségek jogainak tisztelete. Úgy hiszem, hogy az egyedüli garancia ezeknek az értékeknek a fennmaradására a liberális demokrácia, amit a világ sok szegletében megkérdőjeleznek. Tökéletlen, törékeny, folyamatos erőfeszítést és törődést kíván.  Alulbecsült és megsértett, néha védtelen, de – ha mint én is, a szabadságot teszik első helyre – mellette nincs más alternatíva.  

Európának megvolt – és a jövőben is meglesz – az esélye arra, hogy a földkerekség legjobb helye legyen. A szabadság és kultúra egyedülálló élettere. Hogy mindezt fenntarthassuk, annak feltétele a megosztottságunk és a természetünkből fakadó érdekellentétek felett álló szolidaritás. A Pécsi Tudományegyetem a legalkalmasabb hely az európaiság hitének teljes bizalommal történő hirdetésére. Amit ezennel most megtettem. Köszönöm.

Press office - General Secretariat of the Council

Rue de la Loi 175 - B-1048 BRUSSELS - Tel.: +32 (0)2 281 6319

press.office@consilium.europa.eu - www.consilium.europa.eu/press

 

 

 

 

 

You shall not pass!